Látom a naptárban, ma a Lídiák és Líviák névnaposak. Volt nekem Lídiám is, Líviám is. Ha úgy vesszük. Azaz voltak is, meg nem is. Elmesélem.
Közülük Líviát ismertem korábban. Kissráckoromban nyaranta Évi unokatestvéreméknél töltöttem néhány hetet egy pestközeli kisvárosban. Ő meg másik néhány hetet minálunk az alföldi járási székhelyen. Apáink testvérek voltak, szerettük egymást nagyon. Szeretem őt ma is, holtában immár.
Szép nyarak voltak azok az ottaniak. Pincékben. padlásokon, kincseket kerestünk, saraztunk is sokat, később pedig színházi előadásokat tartottunk a kertben. Tanácsos volt azokat megtekinteni a felnőtteknek. Belépődíjat szedtünk tőlük természetesen, másnap a teljes bevételt tölcséres fagylaltokba fektettük.
Líviát (kezdetben még Lívia nénit) ekkortájt ismertem meg. A szomszédban lakott, huszonöt-harminc éves lehetett, és szép volt, csodaszép, nem ért senki a nyomába. Ha valakihez mégis hasonlítani próbáltam, leginkább Gina Lollobrigida jutott róla eszembe.
Egy kiskapu szolgált a két ház közötti kerítésen, s én gyakorta jártam át, hogy Lívia közelében lehessek. Jó volt őt látni, hangját hallani. Mert nemcsak szép, hanem kedves is volt, no meg kacér is, módjával, a kor erkölcsei szerint. Persze azért megérintett. Egy idő után már nem is néniztem, a nevét persze kerültem kimondani, csak ilyen „Mit tetszik gondolni”, „Hogy tetszett aludni?”, „Mit tetszik szólni a tizenhat aranyérmünkhöz az olimpián?” módon próbálkoztam. Láthatólag tetszett neki ez a sok „tetszik”. Tetszett neki tetszeni.
Szeretnivaló volt. Vonzódtam hozzá, szerelem lehetett ez. Plátói, mi más. Gyönyörű nyarak! Telente pedig mindig hiányzott Lívia. A nagy Lollo, a Kenyér szerelem fantáziában, és más filmjeiben csak gyenge hasonmása volt.
Lídiával (Lydiával) csak jóval később találkoztam. Az ifjú Sebő Ferencnek köszönhettem ezt, ő énekelt róla. Megigézett, szerelem volt ez, első hallásra.
Utána olvastam. Megtudtam: a Lydiához című vers kapcsán Sebő Horatiushoz szegődött szerzőtársul.
Quintus Horatius Flaccus: Lydiához
Míg én voltam a kedvesed,
Radnóti Miklós fordítása
s felfénylő nyakadat még nem ölelte más
ifjú, míg veled éltem én,
nálam jobban a dús perzsa király sem élt.
Míg más nem hevített, csak én,
míg el nem ragadott tőlem a trák Chloé,
rólam szólt a dalod s olyan
híres voltam, akár hajdani ősanyánk.
Lantot penget a szép Chloé,
fenséges szerető és dalos ajkú is;
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált boldogan érte én.
Engem meg Calais szeret,
testem most vele ég egy szerelem tüzén,
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált kétszer is érte én.
S mit szólnál, ha a régi láng
fellobbanna ma és szőke Chloé helyett
hozzád kötne a vágy megint,
ajtóm újra neked nyílna ki Lydiám?
Szép csillag Calais ragyog,
náladnál meg a bősz Ádria sem vadabb,
nád sem hajladozóbb, de nézd!
csak véled tudok én halni is, élni is!
Lydia és én később sokáig elvesztettük egymást, s csak 2007-ben találkoztunk újra. Sebő Ferencet 60. születésnapján a MÜPÁ-ban köszöntötték barátai. Nagy szerencsémre én is a nézőtéren lehetettem. Állva tapsoltuk őket hosszú percekig a felejthetetlen este végén.
Ezt idézi meg e felvétel, amely ugyan 2018 októberében készült, s az örökifjú Sebő itt már egy évvel túl is járt a hetvenen:
De vissza Líviához, meg egykori magamhoz, Cholnoky László Lydiához szóló verssoraival a Nyugat folyóirat 1917. 20. számából:
Nem zörren már ablakod úgy mint régen, nyugton hagynak már a ledér legénykék, álmodhatsz békén! Küszöbéhez hű már fürge kis ajtód,
mely vígan perdűlt azelőtt két sarkán. Ritkább és gyérebb a dal is, a régi: Hosszú az éjszaka, meghalok érted, amíg te Lydia, alszol!
Ez hát az élet, Lívia. A tiéd is, az enyém is, az egykori, illedelmesen „ledér legénykéé”. Lydiának meg visszamenőleg is ezt kívánom: fogadd vissza azt a rímfaragót, akinél ugyan a nád sem hajladozóbb, ám csak véle tudsz halni is, élni is. Ja, és meg ne tapasztald, hogy többnyire csak a töltött káposzta jó fölmelegítve. (Vajh’ ismerték-e a mi töltött káposztánkat az akkori Rómában?)
