A múlt héten közölte a Nők Lapja az alábbi írásomat. Megtudhatjuk belőle, mi is ez a lúzernap. Mindjárt a címből kiderül, hogy a történetben szereplők, Anna és Béla keddenként tartják. Írhattam volna, a szerencsés szereplők, hiszen szép számmal léteznek olyan párkapcsolatok, melyekben a hét minden napján, sőt az év valamennyi napján fölemlegetik egymás lúzerségét. Ilyenkor, tartok tőle, szó sem lehet happy endről. Nem úgy, mint ezúttal. Ahogy mondtam: nagy-nagy szerencsére.
Ha kedd, akkor Lúzernap
Történet, happy end-del. Úgy kezdődött, hogy Béla, a huszonnyolc éves mérnökember, beleszeretett a huszonöt nyarat látott, fölöttébb csinos közgazdász Annába, aki rögvest viszontszerette őt. Mindennapos történet. Kellettek egymásnak, megkapták egymást, nagyboldogan. Béla hajlamos volt ugyan némi kis mazochizmusra, ám Annát kezdetben ez a legkevésbé sem zavarta. Miért is zavarta volna, hiszen tombolt köztük a szerelem, s a kapcsolatok ezen fázisában a hibákat is hajlamosak vagyunk az Erény rovatba könyvelni. Szépséghiba? Vonzó. Jósághiba? Ugyan már! Kimondottan jól áll neki! Anna is így volt Bélával, Béla is Annával, aki ráadásul tényleg tökéletes volt, sőt annál is több.
A problémáknak, akik általában nem késlekednek, ezúttal valahogy nem akaródzott jönni. Illetve jöttek volna ők, ám a szerelmesek bérelt lakásának ajtajában rendre megtorpantak, nem volt szívük tönkre tenni az idillt.
Jó ideig eltartott e természetellenes állapot, azonban az idők végtelenségéig mégsem maradhatott így, az életünk már csak ilyen. Bélán, ha lassan is, kezdett eluralkodni a késztetés, hogy a számára oly kedves és egy ideje nélkülözött fájdalmakat újra élvezhesse, s hogy ebben is partnerre leljen Annában. Aki viszont – hamarosan megtudjuk – születésileg alkalmatlan volt erre.
Nyárelőn, valamikor júniusban kezdődtek a bajok. Az egyik szombaton, reggelizés közben, váratlanul megszólalt Béla:
– Hülye voltam. Már megint.
– Mi történt? – pillantott rá Anna, akkor még az aggodalom legkisebb jele nélkül. – Ne mondj ilyet. Te nem lehetsz hülye, Édes.
És kente tovább a kalóriaszegény margarint a pirítósára.
– Már miért ne lehetnék? – fortyant föl a párja. Ám ezen közben meglehetős mosoly fénylett föl az arcán. – Az vagyok, Kincsem, hülye, született lúzer.
– Ugyan már, hogy mondhatsz ilyet, Drágám! Te és a lúzerség! Hát kit léptettek elő soron kívül a cégnél? Téged! Három hete sincs még.
Elfogyott Béla mosolya. „Nem szeret engem ez az Anna. Nem eléggé, legalább is. Máskülönben hagyná, hogy kedvemre bántsam magamat. Mert annyira jó az. És olykor bántana ő is, ha igazán szeretne. Később tán egyenesen szapulna is. Helyette ropogtatja itt a pirítósát, e pillanatban kifejezetten idegesítően. Pedig, mennyire szerettem ezt hallgatni, akár még tegnap reggel is! És nem átall szembe dicsérni, ezzel az előléptetés dologgal. Amivel egyébként semmi örömöt nem szereztek nekem odabent, mennyivel jobban élveztem, amíg kedvemre mellőztek. És Anna most pont ezzel hozakodik elő. Mi ez, ha nem vegytiszta szadizmus?” – járt a fejében.
A nem csupán szép, hanem fölöttébb okos Anna tisztában volt vele, hogy kapcsolatuk életben tartásáért szakítania kellene szeretetszadizmusával. Csakhogy képtelen volt rá. A későbbi hetekben sok éjszakát átbeszélgettek erről. A lány egyre csak bizonygatta, hogy mindennél és mindenkinél jobban imádja Béláját, de csak így, ilyen lelkesen képes őt szeretni, simogatva és nem belé-belé rúgva. A fiú ugyanakkor hosszan győzködte őt, kérve kérte, ha ritkán is, és csak kis dózisokban, de okozzon fájdalmat neki, mert az számára létszükséglet.
Végül úgy döntöttek, némi szerelemszünetet tartanak, hátha találnak valamiféle kompromisszumos megoldást.
Aztán nem bírták sokáig egymás nélkül. Anna azzal állt elő, hogy azontúl hetente egy ízben, keddenként mégis lehülyézi Bélát, kényeztetve őt a „Lúzer vagy, Édesem” kizárólagos formulával. Béla viszont ígéretet tett arra, hogy a mindennapos bántásigényét a munkahelyén próbálja majd kielégíteni, és mindent elkövet ennek érdekében.
Ezek után ugyanazzal a lendülettel, néhány nap múlva hivatalosan is egybekeltek. Ennek már három éve. Élnek boldogságban, épp gyereket várnak.
Egy majdnemmazochista és egy szinteszadista. A boldog házasság titka? Ki hitte volna.
