Fenti címmel jelent meg a múlt héten írásom a Meglepetés magazinban. Lydia nekem is jó ismerősöm, Quintus Horatius Flaccus, Radnóti Miklós és Sebő Ferenc urak jóvoltából. Köszönet érte Mindhármuknak.
Lássuk hát a munkába vonattal járó mai Lydiát és a szerelem immáron illendően szelíd tüzét vigyázó mai Hódolóját!
„Köszönöm a mosolyát.”
Egyszerű mondat, három szó, ha a határozott névelőt is számítjuk. Egyszerű, nem kellett hosszan tanulnia, memorizálnia. Jön majd szembe, és mosolyog mindenkor, amikor ő a rendes reggeli sétáját járja, a lány pedig a vonathoz igyekszik. És mosolyog. És siet. Munkába megy nyilván. Nem késhet. Szigorú a főnöke. Meg hát, hogy nézne ki, ha egyszer is elkésne.
Szóval ő sétál, ahogy a háziorvosa is a lelkére kötötte, amikor fölkereste, a kórházi kardiológia zárójelentésével. Nagy volt az ijedtség, a mentő is szirénázott. Egyenesen vitték a műtőbe. Akkor került be a szívébe ez a stent.
Sétál tehát azóta, minden áldott reggel. És jön szembe ez a lány, hozza a mosolyát. Neki, csak neki. Aki várja, ahogy Márai írta, az öreg emberek szelíd erejű szerelmével. Köszönnek is egy idő óta.
„Köszönöm a mosolyát.” Ezt mondja majd. Ha eljön az ideje. Mire összeszedi a bátorságát. Nem egyszerű. Ezzel a korkülönbséggel.Érdekes, ahogy múlnak az évek, mind gyávább az ember. Ezt tapasztalja. Tudni is véli az okát: a mosolyok egyre fogyatkoznak. Mármint az ilyen szembejövő mosolyok. Kivétel ez a lány, aki, ahogyan mondják, a szabályt erősíti.
A nevét sem tudja. Lehet Judit, lehet Csilla, lehet Patrícia. Aliz. Leginkább persze Lydia, így, ipszilonnal.
Dúdolja is, ahogy Sebő együttestől hallotta annak idején:
„Míg én voltam a kedvesed,
s felfénylő nyakadat még nem ölelte más
ifjú, míg veled éltem én,
nálam jobban a dús perzsa király sem élt.”
Egy valahai Lydiához szólnak e sorok, övé ez a felfénylő nyak. Imádja, nem tud vele betelni, a verssel, a dallal. Ilyen ez a mai reggel is, Horatiusszal, Radnótival, Sebővel.
És ezzel a lánnyal, aki Lydia mostantól. Aki jön majd hamarosan, szokás szerint, vele szemben. És, itt az ideje, ma ezt mondja neki: „Köszönöm a mosolyát.”
Mit szól majd hozzá? Egyáltalán szól-e bármit is? Marad-e a mosoly? Vagy elillan azonnal? Bosszús lesz? Önmagát hibáztatja, amiért könnyelműen mosolygott szüntelen, és eszébe nem jutott, hogy ez lehet belőle. „Milyen kedvesnek tűnt ez a kisöreg. Ki gondolta volna, hogy belém zúg valósággal. Mert ez történt, nem kétséges, a napnál is világosabb.”
A megriadt Lydia. Ez az egyik változat. A valószínűbb. De alakulhat másként is. Na, annyira azért nem. Csodák nincsenek, és ő egyébként sem csodaváró, amolyan minden búját-baját megoldó, vágyát beváltó lottó-ötösről álmodó férfi. Nem mintha nem álmodna rendszeresen. Ám ezek egy realista nyugdíjas álmai. Jellemző, miután esténként lepihen, hiába alszik, erős kontroll alatt tartja őket. És fel-felriad, ha nagyritkán túlszaladni kész a fantáziája. Mert mi lesz, ha végképp elszabadul az álom? Abból baj lehet csak.
Szóval beérné annyival, hogy maradnának a mosolyok. Lydia mosolyai. Csakhogy ehhez le kellene mondania arról, hogy megköszönje őket, ahogy igazán szeretné. „Köszönöm a mosolyát.” Nehéz megtenni. Ugyanígy nem megtenni.
Annál is inkább, mert mi van akkor, ha ez a lány, Lydia, mégis várja. Azt a mondatot. Mert jólesne neki. Mert, bármilyen hihetetlen, éppen arra, csak annyira vágyik, amire ő, valami éteri, plátói, ártatlan szerelemféle érzésre. Megélni valamit, ami épphogy csak megélhető. De létező. Kettejüké. Ha biztatást küld, amolyan bátorító mosoly az övé. És ki tudja, meddig tart ki a türelme. Nem csap-e át csalódásba. És akkor éppen emiatt szűnnek meg a mosolyok. Na, nyilván nem keddről szerdára. Kezdetben csak kissé fanyarabbá válnak. Majd el-elmaradoznak. Végül eltűnnek, egyszer és mindenkorra.
Nem lehet elég okos az ember. Elég óvatos. Elég vagány. Elég tapintatos.
Dönteni kell, sürget az idő. Hamarosan itt jön szembe, menetrendszerűen. És mosolyog majd.
Már itt is van. Visszaköszön. De nem mosolyog. Most először. Nincs hát mit megköszönni. Nem várt tovább? Vagy csupán az éjszakai szupercella a bűnös, a mosolyűző égiháború? Vagy ez a gyilkos kánikula? Akár ez, akár az. „Köszönöm a mosolyát.” Holnap azért még megpróbálja.
Lydiához – a Sebő-együttestől, öt évvel ezelőttről: