Vannak élethelyzetek, amikor költöznie kell, ám szíve szerint maradna az ember. Nem csak ő, hanem az állatkái is. Kutyája, macskája, akik kötődhetnek házhoz, kerthez, esetleg egy kényelmes kanapéhoz.
Itt van például jó haverom, bizonyos Szotyi kutya, aki el nem hagyná az utcai séták közben többszörösen körbe pisilt villanyoszlopát. Vagy a Pisze névre hallgató szomszéd ebet, vagy Dió cicát, akit már számos alkalommal fölkergetett a legközelebbi fára. Dió viszont mostani, egerekben gazdag vadászterületéhez ragaszkodna foggal-körömmel – élesítve mindkettő! Nos, ők is, miként sok más hasonszőrű társuk, velünk, gazdáikkal egyetemben, irtóznak a költözéstől.
Evolúciós okokból nem tekinthetők kutyákkal, macskákkal hasonszőrűeknek a halak. Közülük az akváriumlakók helyzete költözéskor némileg eltér a kutyákétól, macskákétól, nyulakétól és vietnami csüngőhasú malacokétól.
A szivárványos guppik, a lángvörös ponytlazacok és mindenféle-fajta társaik kifejezetten szerencsések: költözéskor nem kell búcsút mondaniuk otthonos akváriumuknak. Velük tarthat összes kedves sziklájuk, élő növényük, egész kis vízi világuk. Maradéktalanul azért ők sem lehetnek boldogok. Kerülhetnek idegesítően zajos környezetbe, hangos családi viták kellős-közepébe. Az sem kimondottan előnyös, ha közvetlen napfény éri őket, vagy ha túl alacsonyan, netán túl magasan kap majd helyet akváriumuk.
Költözni tehát keserves dolog. Embernek, kutyának, cicának, nyuszinak, malackának. Mondanám, aki csak teheti, maradjon a fenekén!
Sajnos a halacskák – anatómiai okokból – erre képtelenek. Minden nem lehet tökéletes.
Ezek megőrültek! 
Én maradok!
Költözés? Mi csak élnénk, mint hal a vízben…