Háború, karnyújtásnyira, kilométerekben és akár napokban mérve is. Immár újra hihető a hihetetlen. Éltél már, amikor legutóbb lángolt a világ. Élsz még, amikor ez újra megtörténhet. Keretes történet?
Hányszor, de hányszor mondtad el, Nagyokos, társaságban, vacsoraasztalnál, barátokkal, erdőt járva, máshol, máskor, félig-meddig viccesen, magadat szellemesnek gondolván: „Mindig két háború között vagyunk.”
És lám, igazolt az élet. Halálosan. Nézlek: büszkeség sehol. Riadt vagy sokkal inkább. És, persze, Radnótihoz fordulsz. A soraihoz, Háborús naplójából. Gyanakvó reggelekről és vészes estékről ír, és arról, hogy a világ új háborúba fordul, éhes felhő falja föl egén az enyhe kéket.
Majd a Lomb alatt című versét olvasod. Mikor is volt a kezedben legutóbb?
Lomb alatt
Kora reggel óta csöndben heverek én,
Radnóti Miklós
balról a diófa, jobbról kiterítve
háborút ujságol a vérszagú ujság.
Keresztülsüt a nap a dió levelén,
erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
kemény hóna alatt meglebben egy új ág.
Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa,
gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
Fülemre fordulok és hallom, alattam
fészkében megmozdul, nőni akar s puha
földet kaparász az ezerujju gyökér
és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.
Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
gyere le szellő,
már hajlik az ág,
fut a béke is, zizzen az ujság
gyere le szellő,
dagadj viharrá,
lépj rá a lombra, szakadj le alá.
Gyere le szellő,
már hajlik az ág,
elfut a béke s kigyúl a világ.
Ukrajna? Az egész világ? Béke? Itt lehet, itt a vége?
