Fenti címmel jelent meg nemrég írásom a Meglepetés magazinban. Lujzi és Attila lakóhelyet változtatna, szebbet-jobbat szeretne a mostaninál. Eladná a jelenlegit és vásárolna egy másikat. Csakhogy az jó húszmillióval többért kelleti magát előttük. Létezik megoldás, vagy maradnak egyhelyben?
Hihetetlenül sok Lujzi és Attila van széles e hazában… a hibás liftekről és az adakozó hajlamú Timikékről már nem is beszélve…
– Végül is mi a helyzet? – szólal meg Attila, a férj, ötvenes, amolyan „tíz évet nyugodtan letagadhatna” típus. – Feszültség a hangjában. Felesége, Lujzi korban hozzáillő, feléje fordul, fejét csóválja.
– Hogy hogy mi a helyzet? – kérdi, mintha sejtelme sem volna, miről van szó. Hiszen már hetek óta járnak lakásokat nézni, olykor családi házat is, amikor néha cserben hagyja őket a realitásérzékük. Ma ilyen napjuk van éppen.
Nincs tíz perce, hogy hazaértek esedékes szombat-vasárnapi portyázásukból.
– Menni, vagy nem menni, drágám? Ez itt a kérdés.
– Nem inkább venni vagy nem venni, Atti?
Ezt a mai házat potom húszmillióval többre tartják, mint amennyit a mostani otthonukért ők remélhetnek. Ott állt feketén-fehéren az interneten, a hirdetésben. Ár, zárójelben négyzetméterár, szobaszám, alaprajz („nem léptékhelyes”) fűtés, éves rezsi. Na és a méz a madzagon: csend, madárdal, rendes szomszédság, duplakomfort, sziklakert, grillsütő, fúrt kút, kiépített locsolórendszer, egyebek. Reménytelen. Ki tudja miért, megnézték mégis. Érthető a rosszkedvük. A csüggedtségük.
Lujzi akart mozdulni, költözni először. Máskor meg Attila. És egy ideje mindketten, mióta a lányuk külföldre távozott. Mertek nagyot álmodni.
Nem mintha a lakásuk rossz volna. Hát egyáltalán nem az. Zajos ugyan kicsit (néha nagyon, a felső szomszéd fapapucsos), és lehetne kicsit jobb helyen a közlekedés szempontjából. (Attila ugyan vezet, de Lujzinak nincs jogosítványa.) Negyedik emelet, lift van ugyan, de néha bemondja az unalmast. (A végnélküli, lépcsőházi lakógyűlések állandó témája.) Lehet viszont kereszthuzatot csinálni, ez nagy erény mostanság, tekintettel a pusztító kánikulákra.
Szóval abszolút nem indokolt menekülőre fogniuk, valahogy mégis el-elvágynak, kicsinykét magasabbra (tengerszintileg és társadalmilag), kicsinykét jobb levegőre, kicsinyként több madárdalra, és kicsinyként kevesebb fapapucsra. Olyan nagy igények ezek?
Úgy döntöttek tehát, megpróbálják. Hát idáig jutottak.
– Nagy kár, hogy ma sem sikerült, Lujzikám, pedig az emeleten, abban a nagyobbik szobában vígan ellennének a könyveink.
Attila a könyvespolcára pillant, ott külön a versek, külön a próza, úgy találja, szemrehányással néznek vissza rá egyenként és együtt. Valójában nyilván téved, tekintve, hogy a polclakók egytől egyig jól érzik itt magukat. Persze könnyű nekik, sziklakert nélkül is jól megvannak.
– A kanapénk meg pontosan passzolt volna a nappalihoz – veszi át a szót Lujzi. – És mit szólsz a tulajhoz? Szerintem azonnal levette, nem érjük föl az asztalt. Udvarias volt, és tapintatos is a maga módján. Például meg se kérdezte, készpénzes vevők vagyunk-e. Látta, mi az ábra. És nekem szép Nőnapot kívánt. A neje viszont…
– Na, ő aztán – lehet a Nőnap miatt – biggyesztett rendesen. Mellesleg piszok csinos volt.
– Láttam, amit láttam, Atti. Csurgattad a nyálad, mint mindig. Nem bántad volna, ugye, kedvesem, ha ő is a ház tartozéka?
Attila hallgat. Van ilyen bosszús hallgatása. Ezt Lujzi jobbára ok nélkül fölébredő féltékenységével mindannyiszor elő tudja varázsolni. Igazából az ő mehetnékében a legerősebb motiváció, hogy a másodikon lakó alig huszonéves Timi, a Társasház Szépe pont az ő férjét tünteti ki ígéretes mosolyával. Attis meg leplezetlenül örül ennek. Lujzi tehát emiatt is érdekelt abban, hogy máshová költözzenek Leginkább persze egy lakatlan szigetre. Ráadásul még azt is elképzeli, hogy ez idő szerint barátiak ott az ingatlanárak. Vagy ki tudja…
Szóval ennyit erről a mai szombatról. Attilánál már ott a holnapi cím. Háromszobás lakás, két szoba meg egy fél, és a „Szeressen belém!” szlogennel kelti föl magára a figyelmet. Sokatmondó és semmitmondó egyszerre.
Néznek egymásra. És döntenek hirtelen. Egyszerre. Nem megyünk el. Maradunk. Ma is, meg egyszer és mindenkorra. Fapapucs ott is lehet. Hibás lift. Maratoni lakógyűlések. Az adakozó hajlamú Timike pedig akár már holnap elköltözhet innen.
