Már megint nem. Most sem. Erre ébredtem, nem esett jól. Mert, odáig rendben van, hogy nem lettem legelső az elsők között, ne legyen telhetetlen az ember. Továbbmegyek: igenis, maradjon realista, hová jutnánk, ha mindenki mindenkor első szeretne lenni? Kilenc- és félmillióan szép hazánkban. Feltéve, de nem megengedve, hogy így történne, nem lenne annak semmi haszna. Mert ha mindenki első, sereghajtó meg senki, mennyit érne egy ilyen mértéktelen elsőség, Országos Holtverseny, ha nem lenne senki mögöttünk. Akit megelőztünk, aki a hátunkat nézi. Netán le is köröztük. Kilenc és félmillióan lennénk szomorúak egy csapásra. Mit ér a pénz, ha mindenki másnak is van? Semmit. Vagyonosok mellé (mögé) vagyontalanok kellenek. Úgy az igazi.
Szóval jól aludtam, de rosszul ébredtem. Annak ellenére, hogy eleve nem reméltem, az ország leggazdagabbja leszek. De hogy az első százba se kerüljek be? Fáj nagyon. Ha sok száz milliárdom nincs is, legalább kevés száz milliárdom lenne. Vagy legalább rongyos néhány tíz milliárdom? Nem tudtam bekerülni a száz leggazdagabb magyar közé. Hiába álmodtam erről álló egy éjszakán át.
Szerencsére köztudottan szívós, kitartó vagyok. Nem adom föl egykönnyen. Akarat, szorgalom. Jövőre megcélzom a százegyedik helyet. Egyelőre.