Alig néhány perc volt már csak éjfélig tegnap, lefekvéshez készülődtem. Szokás szerint ilyentájt kerülök ágyba, ez az életritmusom. Csönd telepedett a házra, csönd a kertre, aludt mindenki, kívül-belül. Így képzeltem.
A semmiből jött az az ugatás. Milla kutyám hangja, összetéveszthetetlen. Meg közelről is hallatszott, alig tíz lépcsőfok választ el tőle ilyenkor. Én idefent, ő odalent, reggelig már nem találkozunk. De ez az ugatása…
Hirtelen jött, fájdalmas volt, mintha segítséget kérne. Kitől, ha nem tőlem? Nem tartott sokáig. Mire sietve leértem hozzá, már csönd volt újra. Feküdt a földön, úgy tűnt, remeg. Kapkodva szedte a levegőt. És nézett rám, szemében rémület. Simogattam, tűrte, helyesebben eltűrte, hagyta, szólítgattam, nyugtatgattam, válaszreakció sehol, legalábbis a szokásos módon és mértékben.
Gyérítettem a fényeket, jártam kapcsolóról kapcsolóra, talán így jobb lesz neki. És nekem.
Mi történhetett? Rosszat álmodott, nem találok más magyarázatot. Álmodott, álmában kezdett ugatni. Bánthatták.
Négyévesen hoztuk el a menhelyről, legalábbis ennyire becsülte korát az állatorvos. Négy korábbi év, amiről nem tudhatunk, mert titkolták a menhelyiek, vagy ők sem ismerték a múltját. Nem beszélt róla ő maga sem. Nemcsak módja nem volt rá, értelmét sem láthatta, miért is akart volna felzaklatni bennünket.
Most viszont jött ez az álom. Ijesztő, felzaklató. Váratlan. Egy ütés. Több. Éhezés. Hosszabb. Megalázás. Veszteség. Elment, akit szeretett. Vagy árulás. Cserbenhagyás. Autóút, ajtónyitás-csapódás. Motorhang, távolodó. Vándorlás, hosszan.
Annyi minden fér egy kutyaéletbe. Ami öröm, ami fáj. Szeretet, kölcsönös, aztán végtelen hosszú böjt.
Mit álmodtál, kiskutyám? Mi rosszat? Mi jött vissza a régi időkből?
Nyugtass meg, Milla, hogy nem a jövőben jártál.
