Milla kutyámnak van humora. Máskülönben nem tudna elviselni engem. Látom sokszor, veszi a lapot. Mosolyogni is tud (szívesen teszi), de leginkább a szeme nevet, nem tudja, tán nem is akarja ezt leplezni.
Első négy évében kevés alkalma nyílhatott erre. Ilyennek képzelem legalábbis kutyaéletének ezt a szakaszát, mielőtt a váci Zöld Menedék Állatotthon lakója lett. Valójában semmit nem tudtam meg ezekről az éveiről, talán az otthonban sem ismerték a múltját-sorsát, vagy éppen nagyon is, s engem akartak megkímélni ettől. Milla mindenesetre, immár nálunk, hosszú hónapokig nem ugatott, de még csak el se vakkantotta magát. Mostanra már viszont kutyául viselkedik ebből a szempontból is.
De vissza kétségtelen humorához. Néha megnevettetem őt, néha ő teszi ugyanezt velem. Jól elvagyunk ettől eltekintve is, nagyokat beszélgetünk, sétálunk reggel-este, meglehetős szeretetben.
Legutóbb azonban fura dolog történt velünk. Nem tagadom, én tereltem ebbe az irányba diskurzusunkat. A jövőre ugyanis, a közös jövőnkre, sorsunkra. Viccesen természetesen, kétségtelen meglévő fekete humoromat csillogtatva. Hogy majd milyenek lesznek a mi leendő égi sétáink. Hogy meglehet, majd változik a szereposztás. Ő visz sétálni engem, ő adja a jutifalatokat, és minden más tekintetben is szerepet cserélünk. (Most nem részletezem.)
Láttam, a téma nagyon nem jön be neki. Érzékeltem, az a továbbfejlesztett verzió sincs ínyére, hogy következő életünkben ő lesz az én embergazdám, a négylábú pedig én magam.
Rá jellemző briliáns metakommunikációjával kerek perec közölte velem: ő bizony soha nem szeretne ember lenni, látja, hogy olykor mennyire nehezemre esik nekem is. És hogy ehhez a morbid humorhoz egyszerűen nincs neki antennája. Feldúlt volt, sértődött, s aznap már nem beszélt velem.
Mit volt mit tennem, ezt az elmúlás-témát egyszer és mindenkorra levettem a napirendről.
Ihaj-csuhaj, Milla, sose halunk meg!