Ma újabb írásom jelent meg a Nők Lapjában (2022/47. szám, 64. oldal.) Íme:
Milla kutyám hiába öt éve van már velünk, máig hódít, egyre hódít. Én meg, potyázóként, sütkérezem a reá irányuló napfényben. Szégyentelenül, gondolhatnák sokan, ám nincs lelkiismeret-furdalásom. Nem minden érdem nélkül jut nekem is a rajongás morzsáiból, elvégre naponta kétszer én szerénykedem a póráz másik végén, esőben, hóban, fagyban, ködben, agresszív ellenszélben is. Mivel a Millácskának címzett fény mennyisége a mostani mostoha időjárási viszonyok között sem csökken, fontolgatom: legalább a sétaidőnkre, napelemet és közszeretetmérőt kapcsoljak rá. Szóval, mi lenne ezekből az örömünnepekből, ha nem hoznám őt ki sétálni? (Milla ezt nyilván fordítva gondolja, mármint, hogy ő sétáltat engem, s megvallom, van is ebben némi igazság.)
Örömünnepekről beszélek, és ez nem túlzás: sokan, sokszor jobb kedvre derülnek, amikor megpillantják az én cukorborsó Millámat, indul a becézgetés (nevetés, gügyögés, csettintés, füttyögés, sóhajtás satöbbi). Akadnak olyanok is, akik elalélás közeli állapotba kerülnek – elfogadom: lehet, hogy ezt csak én képzelem, mert így szeretném.
Pontos sétastatisztikám szerint, Milla rajongóinak túlnyomó többsége – 87 százalék – a szebbik nemből kerül ki, korban viszont teljes a változatosság, háromévestől nyolcvanhárom évesig. Milla, dicséretére legyen mondva, ilyen alapon nem tesz köztük különbséget. Annak ellenére, hogy a gyerekkorú hölgyekhez vonzódik leginkább, kínosan ügyel, ez a legbensőbb magánügye maradjon. Így hát bármi korú rajongó megkapja a válaszát, az örömrohamot a maga részéről, szűnni nem akaró, lelkes farkcsóválást, ágaskodást, a simogató kezek hálás nyaldosását. Állandó repertoár.
Akkor persze más a helyzet, ha rajongója mindenféle méretű és fajtájú eb társaságában érkezik, olyankor érthetően a négylábúé az elsőbbség, származásra tekintet nélkül. (Nemrég például egy középkorú hölggyel futottunk össze, két kutyával volt, egyikkel magyarul, másikkal németül értett szót – és Millácska a német földről ideszármazott ebbel is kitüntetően kedves volt.)
Visszatérve magamra: a sétáltatás kitűnő alkalom arra, hogy az ember ismeretségeket kössön, kutyás a kutyásnak könnyebben megnyílik, mesél sok mindenről, ez más szituációkban majdhogynem elképzelhetetlen (ki hol született, mivel foglalkozik, családi házban él-e, avagy társasházi lakásban, mekkorára duzzadt mostanában a villany- főként pedig a gázszámlája, miként viselik a jó szomszédok az ugatást, ki milyen pályát tévesztett, családi állapot, házasságok száma, gyerekek, unokák, hol lehet ilyen szuper esőkabátot kapni, és árulnak-e ugyanott kutyára valót is). Fent említett kutyások között is a hölgyek vannak túlreprezentálva, a magamfajta férfiembernek ez paradicsomi állapot, lehet kockázat nélkül udvarolgatni, több, flörtölni is. Ennek különösen kedvez, ha két flexipóráz összegabalyodik, és a mindenkor szolgálatkész ebek mindent megtesznek, hogy ez az állapot a lehető legtartósabb legyen.
Persze a féloldalas változat sem rossz: mi ketten Millával, a nőnemű rajongó pedig kutya nélkül, ráadásul kicsit bátortalan is, s félve megkérdi: „Nem harap?”. Megesett már ez is, én persze siettem tisztázni, ha Millácskára gondol, nem harap, ő garantáltan nem. (Sikerem volt ezzel.)
Mint látható, minden ilyen esetet a mostanihoz hasonló diszkrétséggel kezelek, jaj, dehogy is verem nagydobra, részint ez alaptermészetem, részint jól felfogott érdekem is, a családi béke mindenekfelett. Természetesen hű ebem titoktartására is számítok, ezt már több ízben megbeszéltem vele, mindannyiszor ígéretet tett erre, és tartja is a szavát. Hát ilyen korrekt ez az én Millám. Amúgy, persze, nyilván meglehet a véleménye rólam.
