Délelőtti telefon. Fábián Pali hív, egykori évfolyamtársam. Egyívásúak vagyunk, „kifutó termékek”, ezért aztán egy hullámhosszon mindketten.
Gratulálni szeretne, most jutott el hozzá a szinte napra pontosan egyéves hír, a Pro Urbe Törökszentmiklós-díjamról. Örülök, hogy örül, meg is köszönöm.
Beszélgetünk még néhány percet, örök témák: itt fáj, ott fáj, neked is?, nekem is, hatások és mellékhatások, hiányok, kisebbek, súlyosabbak, és Ők, akik mára már csupán az emlékezetünkben élnek, ám beköltöztek oda örök időkre. (Ezen örök idők persze nem tartanak örökké.)
Mondatok, fogyófélben, csöndek, szaporábbak és mind hosszabbak.
Végül, mintegy zárásul megkérdi Pali: „Hogy vagy, mindezektől eltekintve?”
Szellemes próbálok lenni – manapság egyre nehezebb –, s azt találom mondani, hogy az effajta mindezektől lehetetlen eltekintenünk. Sokkal inkább az élet mindenféle ezeknél jobb mindezei tekintenek el mostanra mitőlünk.
Ebben is teljesen egyetértünk, majd fiatalosan boldog új évet kívánunk egymásnak.
