…ezt kérdezte tőlem minap a postaládám, aki koros is, kopott is, akár a gazdája. Őt ráadásul rozsda marja helyenként, nos, nekem ez még hátravan, hacsak az ízületeimet nem számítom. Ez viszont, mármint hogy valaha is figyelmen kívül hagyhatom őket, jókora, alaptalan derűlátás lenne. Hát így.
– Mondd, neked jólesne? – ezt kérdezte tehát tőlem az én jobb sorsra érdemes postaládám, aki valamely rejtélyes módon tudomást szerzett róla, hogy fiatalabbra készülök őt cserélni. Tágasabbra, mutatósabbra, divatosabbra. Hogy ezentúl majd őszupersége páváskodjon a kerítésünkön, fogadja a leveleket, olykor magazinokat, mert még azok is elférnek benne.
Mit mondhattam hát, az én okkal szomorú postaládámnak? Persze hogy nem esne jól, ha magam is így járnék. Amúgy pedig ezt tapasztalom, immár húsz éve. Hogy ritkul körülöttem a levegő, fogy az oxigén. Hol ez, hol az tűnik el az életemből. Hogy egy-egy kényszerű búcsú közlésekor kívánnak további munkasikereket. (Csak egészség legyen…) És hiába lesz nekem huszonegyedik századi postaládám, ha abba már szinte csak ilyen levelek érkeznek. (A hasonló e-mailek sem különbek.)
Aztán jóllehet, eljön majd az idő, amikor beköltözik a postaládámba egy ifjú széncinegepár. Mostanság nagy divat ez a köreikben, olvasni róluk a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapján. Szívesem élnek ugyanis földközelben. Hagyományosan harkályodúkban költenek, de rendkívül alkalmazkodó képesek, olykor beérik kerítések és korlátok üreges részeivel, vázákkal útterelő-bójákkal, állítva tárolt matractekercsekkel, felfordított virágcserepekkel, kandeláberekkel, kéményekkel, cserépedényekkel, vascsövekkel és utcai cigarettacsikk-gyűjtőkkel is.
Hívom, várom tehát őket, jó és biztonságos ládalakást kínálok, ahol nyugodtan költhetnek, hiszen elapadnak majd a levelek, melyek megzavarnák őket ebben.
Beköltözzünk? Ne költözzünk? 
Lakásnézőben