Fekszem az ágyon, túl az ebéden. Zöldségleves volt, rakott kel, másodikként. Szeretem, ott van a kedvencek között, a top ötben. Ez azért túlzás, a top tízben inkább. Az ablak résre nyitva, a függöny félig takarja. Fénycsík a szemközti falon, a nap, ahogy ilyenkor illik, teszi még a dolgát, vénasszonyok nyara van elvégre.
Fekszem az ágyon, pizsamában, ebéd után így igazi az alvás. Szemem az ébresztőórán. Be kéne állítani. Háromra. Vagy félnégyre.
Vagy semmikorra.
Mert most éppen minden rendben. „Minden a legkisebb rendben” – a kérdésre: „Hogy vagy?”, ezt válaszolom mostanában. Ám ezúttal úgy érzem, nem ülne ez a vérszegény poén. Hiszen pillanatnyilag valóban jól vagyok. Rakott kel, nem fáj éppen semmim, a térdemtől a nagybetűs Életig. Kegyelmi állapot, így mondják.
Akkor hát, nem kizárt, hogy most jön majd el a Pillanat. Holnap pedig a hír, amely így kezdődik: „Tragikus hirtelenséggel…”. Szakaszott úgy, ahogy ez kevés híján harminc éve a kollega-jóbarát Brenner Gyuri esetében. És szinte hallom is a telefonokat: „Nem, ez nem lehet igaz!” „Álmában…” „Hány éves is volt? Akkor érthető.” „Kegyes halál… mázlista volt világéletében.”
Fekszem az ágyon, és arra gondolok, meg kellett volna néznem az e-mailt: „Új fölgázszámlája készült”. Ráadásul elmulasztottam megköszönni az ebédet. De már félúton vagyok az alváshoz. Még utolér egy rég hallott kedves nevetés és a szokásos, korareggeli sorozattüsszentés, mind halkabban.
Három és fél négy között ébredek. Megy ez vekker nélkül is. Csalódott vagyok kicsit. Mindegy, majd legközelebb. És rohanok megnézni az új földgázszámlát.