Hosszabb szünet után ma újra jelent meg írásom a Nők Lapjában (43. szám, 58. oldal).
Íme, a kézirat – csak itt e blogban – illusztrálva:
Beáraztak
A dolog úgy kezdődött, hogy egy levelet szerettem volna föladni, ráadásul elsőbbségivel, ezért nem volt elegendő egy egyszerű, mezei postaládába dobnom. Istenem, milyen könnyű dolgom volt annak idején gyerekként, hiszen egy igazi piros postaláda várt a házunk oldalán, elég volt csak öt lépést tennem, hogy nagymamám egyik-másik, szép kézírásával megcímzett rokoni levelét útnak indítsam. Megtettem készséggel, és hogy a Postát sietésre biztassam, meg is ütögettem a láda oldalát, minden alkalommal.
Nos tehát, e mostani levelemmel ezúttal postára kellett mennem, hogy elküldhessem elsőbbségivel. E célra az első, útba eső postahivatalt választottam, sima ügynek látszott. Végül nem is csalódtam, már ami a levél feladását illeti. Hanem ami ezután történt…
Mostanában mellesleg egyre többször megesik velem, hogy egyszerűnek induló történések ilyen-olyan bonyodalmakkal folytatódnak, amelyek aztán mindenféle tanulságokkal szolgálnak, inkább rosszakkal, mint jókkal, s végül némi önbizalomcsorbulással végződnek. Ki hitte volna, hogy az egyre kisebb önbizalom mennyi, de mennyi alkalommal zsugorodhat még.
De visszatérek az eredeti helyzetre. Ott vagyok tehát a postán, gyakorlatilag elindult már a levelem, elsőbbségivel. Köszönöm a segítségét az ablaknál ülő, rendezett frizurás, középkorúnak látszó hölgynek, aki persze jócskán fiatalabb nálam – egy idő óta egyre több középkorú, sőt már némileg azon is túljutott hölgyre is igaz ez.
Szóval, köszönöm a segítségét, s már indulnék is, amikor megállít, és lássak csodát, azt kérdi, tudom-e, hogy emelkedtek az államkötvények kamatai, és hogy mennyire előnyös ma ilyen papírokat vásárolni, akár itt és most, ezen a postán is, tőle személyesen.
Nem akarok hinni a fülemnek. És annak, hogy a kedves hölgy ezt miként képzelheti rólam. Itt és most, meg úgy általában. Rajtam volna az Armani-öltönyöm, hogy e vásárlási szándékot és képességet kinézi belőlem? (Mellesleg soha nem volt nekem Armani öltönyöm, akkor sem, amikor még aktív pénzkereső voltam, nemhogy nyugdíjas, mint mostanság.)
Mindegy, lenyugszom, túljutok az első sokkon, meglehet egyszerűen csak el tudja képzelni rajtam az Armani öltönyt, sőt, talán még egy-két Gucci-holmit is, cipőt, övet, táskát, miegymást. Igazán hízelgő. De ha már így beáraz: régen szeretnék egy Rolex karórát, sőt egy szerényebb jachtot is, ha már lúd, legyen kövér!
Rendben. Ám azért van itt még valami. Nemrég valóban olvastam erről az imént emlegetett kamatemelésről, és arról is, hogy az lenne a kedvező az állampapír-kibocsátóknak, ha én az itt frissiben megvásárolt szerzeményemet legalább öt-nyolc évig nem váltanám vissza. Nos, öltöny ide, öltöny oda, úgy nézek én ki, mint aki öt-nyolc újabb évet megér még, jó eséllyel? Mert, ha tényleg így van, miért ne próbálhatnék meg udvarolni ennek a kedves teremtésnek? (Elsőbbségivel.) Mindenesetre kihúzom magam, lapockáim már évek óta nem jártak ilyen közel egymáshoz.
Azért a biztonság kedvéért megbecsülöm, mégis mennyi pénz lehet a tárcámban. Hát, mit mondjak, momentán nem vagyok államkötvény-képes. Talán, ha egy-két kaparós sorsjegyre futná. Ezek után csupán elnézést kérek, ha csalódást okoztam volna. Mosoly a válasz, egy „Jó egészséget!” kívánsággal.
Valóban jóval egyszerűbb volt az életem, amikor még drága nagymamám leveleit vittem szaladvást a postaládánkhoz.
