Fodor János Rádió Bézs-béli riportsorozatának címe ez, az öregedésről szól, az elmúlásról. Igazából persze az életről, melynek része az öregedés, az elmúlás. Rendkívüli beszélgetések, rendkívüli emberekkel. Érintettek mindahányan (mi is azok vagyunk vagy lehetünk). Nem kérdés, hogy ebben a mi túlélésről szóló blogféleségünkben szót kell ejtenünk róla. Jelesül az egyik, napokban hallott beszélgetésről, Sándor Pál filmrendezővel.
Nem gyászos diskurzus, jaj, dehogy is az. Nevetnek olykor a beszélgetőtársak, de legalább is mosolyognak. Régi barátságuk jegyében kezdettől csipkelődnek, bőséges az irónia és önirónia kelléktárukban.
Mindjárt az elején tisztázzák, egy Palikát nem lehet lebácsizni, már hogy hangzana: „Palika bácsi”. Palika mindjárt le is szögezi: meggyőződése, hogy 106 éves koráig fog élni. Sorsa, így mondja, kivételezett sors. Kicsit elmélázik azért, nem önámítás-e, ha valaki, most konkrétan ő, elégedett a sorsával. Noha a szerencse szó nem hangzik el, abban egyetértenek, hogy a genetika és a sors együtt szabja meg életünk folyását.
„Szeretem az életet – szögezi le az interjúalany –, valószínűleg az élet is szeret engem.” Jól van tehát, hangsúlyozza, nem mintha ne volna sok gond és baj a világban, de igyekszik távol maradni mindettől, akik keltik őket, intézzék csak el maguk…
Tanács az öregedésre? „Vedd tudomásul, hogy az idő múlik.” Igen, el kell fogadni, hogy nem olyan egyszerű már egy nadrágba belebújni, mert egyensúlyozni kell közben, és ajánlatos megtanulni vigyázva járjuk a lépcsőket, hogy ne essünk el. „Meg kell szoknunk saját magunkat.” – Ilyen egyszerű. (Valóban…?)
Az elmúlás? Majdani nemlétünk? Tanulhatnánk a középkori alkimistáktól, akik úgy „csináltak” aranyat, hogy közben nem gondolhattak a fehér elefántra. Másfelől kétségtelen, egyszer megtörtént már velünk – világra jöttünk előtt –, hogy még nem tudtunk semmit a már réges-rég (nélkülünk) létező világról.
Aztán emlékeznek a már eltávozottakra. Ez kemény dolog Palika szerint. Hogy már egyre kevesebben vannak, akiktől megkérdezhetnénk: „Emlékszel?” És – mondja –, mániákusan nem akarja elengedni a barátokhoz kötődő szép emlékeket.
Utolsó kérdés.
– A temetésed?
– Nincs közötök hozzá! Senkit nem akarok ott látni… Maradjatok otthon nyugodtan, intézzétek az ügyeiteket. Írjátok ki a Facebookra jó sokan, hogy szegény Pali, mekkora nagy ember volt, meg mit tudom én mi…
– Én egyetlen jót fogok odaírni: hiány.
– Na látod, ez nagyon fontos dolog. De most muszáj ezt a szemedbe mondanom: én fogom ezt írni terólad, hidd el nekem.
És nevetnek még egy jót, mindketten.