2026. 05. 01.
Negyvennégy év élet…
Szerencsések lehettek azok a diákok, akiknek ő tanított irodalmat és nyelveket – németet, angolt, franciát – Pesten, a VIII. kerületi, Vas utcai felső kereskedelmi iskolában. 1928-tól egészen addig, amíg a zsidótörvények le nem parancsolták a katedráról.
Az író, költő, irodalomtörténész, műfordító Szerb Antalról van szó, aki ma 125 éve, 1901. május 1-jén látta meg a napvilágot.
Asszimilált zsidó értelmiségi család sarja volt. Katolikusként keresztelték meg, Prohászka Ottokár lett a keresztapja. A Piarista Gimnázium padjait koptatta, majd bölcsészhallgató lett. Költőként indult, ám prózában teljesedett ki. 1924-ben doktorált, ezután hosszú évekig állt katedrán.
Időzött Franciaországban, Olaszországban és Angliában is. 1932: az Erdélyi Helikon pályázatán Magyar irodalomtörténete első díjat nyert.
Hírnév járt vele, de vihart is keltett, mert irodalmunk jeleseiről nem ájult tisztelettel, hanem szeretetteljes iróniával, humorral írt. 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, megjelentek remekei: a Pendragon-legenda, az Utas és holdvilág, 1941-ben pedig A világirodalom története.
Amikor utcára került, Magyar irodalomtörténetét indexre tették. Már munkaszolgálatosként állította össze – Nemes Nagy Ágnes segítségével – utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt.
Nem volt hajlandó megszökni, magára hagyni sorstársait. A teljesen legyengült írót 1945. január 27-én Balfon puskatussal agyonverték.
A Balfi Nemzeti Emlékhely (Szerb Antal-emlékhely)
(Winkler Barnabás építész és Kutas László szobrászművész alkotása.)
A falu feletti Templomdombon, a gótikus Szent Farkas vártemplom védőfala mellett található. A II. világháború végén (1944-45-ben) az embertelen körülmények között több száz kényszermunkás halt meg ott, az áldozatok között volt Szerb Antal mellett Sárközi György költő és Halász Gábor esztéta is.