Immár 128 éve, hogy 1894. októberének végén szabadalmat kapott a blokkolóóra. Noha magam gyerekként, fiatalemberként sok ilyet láttam, konkrétan valahogy sosem volt szerencsém hozzá. (Neki sem énhozzám.) Diákként, a nyári vakációkban több ízben dolgoztam, később egyetemistaként jártam termelési gyakorlatokra, de gépileg blokkolnom egyszer sem kellett. Miután lediplomáztam, a Műegyetem megkínált egy gyakornoki, majd tanársegédi állással, ott nem volt divatban az össznépi blokkolósdi. A masina, amely a munkaidő kezdetén és végén egyaránt regisztrálta, hány óra, hány perckor érkezett, aznapi dolga végeztével pedig mikor hagyta el a terepet a tisztelt munkaerő. Tehát a gyárakban, intézményekben a munkanapi jelenlétet igazolta.
Jut eszembe, egy alkalommal mégiscsak szorosabb kapcsolatba kerültem az egyik derék blokkolóórával. Konkrétan egy teljes éjszakát töltöttünk együtt, intim közelségben. Ahogy az alábbi vers is elmeséli.
Blokkolóórák tövében töltöttem az éjjelt,
kemény padon háltam szép neved alatt.
S bár szép neved már régen elfeledtem
emlékül derekam sajgása megmaradt.
A történet, dióhéjban. Az utolsó vonatját egy szép szempárnak köszönhetően lekéső, majd éppen a leányzó munkahelyének (Karcag, rizshántoló malom) portásfülkéjébe kéredzkedő, pórul járt poéta személyét mostanáig jótékony homály fedte. A lánykáét is. Utóbbi esetében azonban még egy, a négysoros örökbecsűben megénekelt kényszerű körülmény is közrejátszott. Az ugyanis, hogy költőnk névmemóriája már akkor sem volt topon.
Fenti, még a múlt század hatvanas éveiben született versremek szerzője most végre úgy döntött: előlép az ismeretlenségből. Hadd tudja meg a titkot, és emlékezzék majd őrá sokáig az utókor. Szerény (?) személyemről van szó.
Halhatatlanság? Örömmel kacérkodom vele. Derekam sajgása viszont mostanáig kitart, ma is be kellett vetnem ellene a diklofenakban gazdag csodakrémemet. Sovány vigasz: nem lesz ez mindig így, míg világ a világ. Nincs örökfájás ugyanis, mert örökélet sincsen.