Ül az idős férfi az őszi, meglehetősen nekivadult kertben, kopott asztalnál, cigaretta a kezében. Háttérben valahai tanyaház, rég láhatott embert, előtte ugyancsak koros diófa. Rácsodálkozik ő is az asztal melletti jövevényre, pedig ismerheti, ismeri is, rendszeresen találkoztak évekkel ezelőtt, sok éven át. Hogy megőszült, uramisten!
„Hát ez volt az én dolgozószobám – meséli a férfi a kamerának –, kora tavaszoktól késő őszökig, nemegyszer még az első hóig is itt maradtam Ennél az asztalnál vertem az írógépet. A regényeim majd mindegyike itt született meg. Éltem az életemet, olykor együtt egy idecsámborgott kutyával, egészen robinsoni szinten, belső és külső békében.” És hozzáteszi: hálás, amiért ideautóztak most vele, az emberben ilyenkor egy nagyon érzékeny és komplikált film kezd visszafelé pörögni, ami nagyon jó, igaz, szomorú is sok szempontból. Mindegy, boldog, hogy újra itt lehet.
Lassan beszél, szabatos, kerek mondatok hagyják el a száját, van mit mondania. Érdemes hallgatni. Szépek maradtak az arcvonásai, kíméletesen bántak vele az évek.
„Életem nagyon fontos része kötődik ehhez a helyhez: munka, meditáció, a természettel való együttlét. Ritka kiváltság, hogy nekem ez megadatott, itt a Porkoláb-völgyben a Szekszárdi dombok között.” Mert, ahogy mondja, rettenetesen nehezen szokta meg a nagyvárosi kényszerűségek és adottságok világát. Ebben a természeti természetességben tudta csak feldolgozni e megváltozott, urbánus élet mozzanatait. Igazából, akárhol is élt, mindannyiszor az idejövetele volt igazi hazatérése.
Igen, itt és így lehet szépen, békésen megöregedni, távol a kommunikáció állandó lármájától. Az itteni világ egy másfajta őszinteségre szoktatja az embert, egyben az önmagával szembeni őszinteségre.
És hát az elmúlás. Adott a békés elmenetel, elbúcsúzás idillikus lehetősége is. Itt nem a pusztulás végleges formájával találkozhatunk, a folytatásnak olyan bizonyossága vesz körül, a valamilyen szintű maradhatóság érzése. Nézzük a bokrokat, fákat: az elmúlás természetes, organikus képei láttán elfogadhatóbb a saját halálunk gondolata.
Végezetül az itteni ősz minden telített szépségéről beszél a megőszült férfi.
A hajnalokról, amikor ködkutyák húznak el présház ablaka előtt. A szarvasokról, akik legelni indulnak a közeli lucernásba. A városi ember pedig, aki számítógépén nézi éppen a Duna Televízió egykoron, 1996-ben készült gyönyörű portréfilmjét, a hetvenöt éves író, Mészöly Miklósról.
Még öt év adatott neki.