Volt egyszer egy lány. Akit szerettem. Aki szeretett. Réges-régen, ötvennél is több éve. A szerelem később barátsággá szelídült. Tartott sokáig. Mostanáig.
Mert meghaltál, te hajdan engem szerető lány, tegnapig barát.
Ma temettek, befogadott a föld. Szemem láttára.
És most? Hogyan tovább?
Rilke írta (mennyire szeretted…):
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz
és az allékat járja nyugtalan
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.(Őszi nap – Tandori Dezső fordítása)