Ma 90 éve, 1936. február 27-én hunyt el Ivan Petrovics Pavlov orosz-szovjet orvostudós, akinek munkássága korszakos jelentőségű a tanulás, az emlékezet és a viselkedés kutatásában. Tízgyermekes papi család sarjaként 1849. szeptember 26-án született. Már-már apja hivatását követte, ám a szemináriumban kezébe akadt Darwin: A fajok eredete című műve, így aztán kémiát és élettant hallgatott a szentpétervári egyetemen. Orvosi diplomát szerzett, majd német földön képezte magát. Az emésztési rendszer tanulmányozása közben kutyakísérletekben rájött: a gyomorban akkor is megindul az emésztőnedvek elválasztása, ha az étel nem került még oda. Emésztés-élettani kutatásait 1904-ben Nobel-díjjal ismerték el.
Ezek után azt kutatta, hogy létrehozható-e új viselkedésforma kutyáknál. Híres kísérlete: az éhes állatnak ételt mutat, és természetesen megindul a nyálelválasztás. Ezt követően az étel látványához rendszeresen csengőt szólaltat meg, s azt tapasztalja, hogy egy idő után már csupán a csengő hangjára is beindul a nyálképződés. Ez a feltételes reflex.
És egy kis háztáji a legjelenebb jelenidőből.
Olvastam nem túl régen Pavlov kutyáiról egy érdekes írást. Negyven eb nevét is felsorolták benne, megérdemlik ezt – írták –, mert a kísérletek nemigen lehettek kedvükre valók, tehát mi, emberek, utólag is okkal lehetünk hálásak nekik. Visszamenőleges hálámból a nagy elődök kései utódja, Milla kutyám is folyvást részesül ebben (jutalomfalatok), a hűtőszekrény ajtajának nyitására pedig mindenkor tanújelét adja, hogy az ő reflexe is feltételes. A szeretete viszont feltétlen. Szívemet ez mind ahányszor megmelengeti. Nicsak! Ez meg az én feltételes reflexem.
