Csodáljam őket? Netán féljek tőlük? Vagy egyszerűen ne vegyek tudomást létezésükről? Nos, ezen utóbbi lehetőség mostantól nem áll fenn. Ugyanis minap olvastam róluk az interneten, ily módon ezentúl tudok már arról, hogy egyáltalán vannak. Bizony. Régebben, mint az előbb említett internet, sőt régebben, mint én magam, továbbmegyek: megelőzték az autókat is, megbújtak már a trójai falóban, társbérlői minőségben élvezhették neandervölgyi ősünk vendégszeretetét kies barlangjában, kortársai voltak a dinoszauruszoknak.
Az ezüstös pikkelykékről van szó. A túlélés vitathatatlan bajnokairól. Nem tehetem hát, hogy ne írjak róluk az alapvetően a túlélésről szóló blogomban. Ősrovarok ők, a tudósok esküsznek rá, hogy 400 millió évnél is régebben lakják bolygónkat, már az első szárazföldi növények előtt megjelentek, és ma is kiváló egészségnek örvendnek. De vajon örvendhetünk mi is velük együtt?
Csak semmi pánik, olvastam, nem indokolt félnünk, legalábbis ő miattuk. Mert igaz, hogy ritka randák a mi ízlésünk szerint, de vajon a miénk a legjobb ízlés ezen a világon?
Nézzük csak: „Egy-két centiméteres nyúlánk mindenevők… …Fejükön két hosszú antenna meredezik, hátul pedig három farokfüggelék, és a halakhoz hasonlóan tekergődzve haladnak előre, méghozzá sajátos stílusban: sebesen megindulnak, majd hirtelen megállnak és mozdulatlanná dermednek, aztán újra szaladnak egy szakasznyit…” Való igaz, mindent fölfalnak, ami csak az útjukba kerül: papírt, morzsát, műselymet, és egyik kedvenc helyükön, a fürdőszobában a fali csempék közötti fugákat is. Ránk, emberekre viszont teljességgel veszélytelenek, nem csípnek, még kevésbé harapnak, sőt nem is fertőznek, mivel nem hordoznak kórokozókat.
Szóval undor ide, undor oda, bele kell törődnünk a velük közös társbérleti (v)iszonyba. Ők jöttek-lettek előbb. És meglehet, ők maradnak tovább, azaz túlélnek minket. Mi, emberek már régen nem leszünk, vagy ha mégis, csak a Marson. Vajon hiányzunk majd nekik?
