Mondatok, kisöregségtől túlöregségig. Mondatok, életem kísérői. Hosszú sorban. Mostamáig…
„Katonadolog.” (Apám vigasztal, hogy a legújabb hasra esésem után könnyeimet mosolyra váltsam. Alig vagyok kétéves, Ő pedig hamarosan megtudhatja, milyen is a valóságban az a bizonyos katonadolog…)
„Becsületes ember volt az Édesapád…” (Anya, Apáról, aki nem jött vissza a frontról. „Segítsd haza apukámat.” Ezt kértem a Jóistentől a minden esti imáim végén.)
„Jövőre, ha élünk”. (Nagymamám – Mamikám – gyakori mondása annak nyomán, ahogyan ő az életet keservesen megtapasztalta.)
„Ne féltsd te ezt a gyereket, Vera!” (Mamikámtól hallom, nem egyszer, nem kétszer. „Ez a gyerek” én vagyok, „Vera” pedig Anyám, az ő menye.)
„Első a kötelesség!” „A rest kétszer fárad.”
„Üres has nem tanul, teli meg még úgy sem”. (Mamikám intelmei, nekem címezve.)
„Szervusz, kisöreg!” (Gyerekkorom majd’ minden felnőttje így köszön nekem. Kisöregből túlöreggé válván, ma már hol „Tiszteletem”-et, hol „Jó egészséget!” kapok.)
„Jegyezd meg, Andriskám, sosem végy feleségül nálad okosabb nőt! Mert még a butább is rendre okosabb akar lenni.”. (Közeli szomszédunk, Katona Pali bácsi, Törökszentmiklóson.)
„Világoskék inghez mindig bordó nyakkendőt köss majd, fiacskám.” (Elekes Miska bácsi távlati öltözködési tanácsa, ugyancsak Törökszentmiklóson.)
„Szabad?” (Hölgyválasz. Z. Kati táncra kér Szolnokon, az érettségiközeli szalagavatón. (Elpirulok… akkor még tudok.)
„Nem szabad!” – hallom ugyancsak tőle egy hét múlva, sétánkon, a Tiszaligetben. Ám a mondateleji „nem” szócskát még azon frissében törli az élet. (Kati meg elfelejt pirulni…)
„Várlak.” (Drága Szilágyi Évi egyszavas szerelmes levele Szentmiklósról, a rokonaim pesti címére. Akkoriban tőlük járok be naponta a Műegyetemre.)
„Az egyik zöme leadta, elvtársak, a másik zöme nem.” (Egyetem után, Abasáron a katonaságnál Cs. százados neheztel ránk, amiért visszaérkezésünk után sokan nem adtuk még le az eltávozási engedélyünket. Egyikünk: „A zöme azért leadta, százados elvtárs.” Erre születik a föntebb idézett válasz.
„Te, öregem, ha nem érnék be időben, kezdd el, az órámat… És, ha úgy alakulna, hogy nem érek oda, fejezd is be, kérlek”. (Óraadó kollégám, a műegyetemi tanszéken, ahol ifjú tanársegédként szorgoskodom.)
„Medium degree” (A nyelvvizsga-bizottság elnöke közli, hogy sikeresen levizsgáztam angolból – középfokon. Az imént átélt izgalmak, drukk miatt, azt hiszem először: megbuktam…)
„This is an exercise book.” – Ez egy gyakorlókönyv. (E mondat épphogy csak nem hangzik el az esküvőnkön. A magnószalagon felejtődött ugyanis, amelyen Mendelssohn Hegedűversenyét vittük magunkkal az egybekelésre. Áhítat után harsány nevetés – ez lett volna belőle, nem holmi figyelmeztető ómen… Együtt is vagyunk, ötvenkét éve.
„Le szoktam fekszeni” (Marci fiam tanácsa, látván kínlódásomat beugró pelenkázóként. Mentségemre: a minden esti fürdetésben páratlan vagyok.)
„Most már erről is le kell szoknom.” (Fiam, második napján, az óvoda kapujában. Az ujjszopásra utal, jókora sóhajjal. Tanúsíthatom: azóta sem szopja az ujját. Immár 41 éve.)
„Rengeteg munkám volt vele, uram… erre az alakra…” (Az előző nap frissen vásárolt konfekcióöltönyt hozzám igazító szabó szavai. Értek belőlük a borravalót illetőleg.)
„Jobb dolgod lenne itt neked, minálunk.” (Árkus főszerkesztő sorsomdöntő mondata, melynek nyomán hanyatt-homlok a Ludas Matyihoz igazolok.
„Nők Lapja?! Oda készülsz? Megesznek majd téged ott a nők, reggelire!” (Többek egybehangzó figyelmeztetése. Jelentem: nem vált be a prognózis. Annál sokkal jobb az ízlésük.)
„További munkasikereket kívánunk!” (Elbocsátó szép levélüzenet, egyik ünnepélyes kirúgásom alkalmából.)
„Pardon,Tata!” (Udvarias huszonéves, miután nagyot taszajtott rajtam egy pesti pláza mozgólépcsőjén.)
„Ne guggoljon!” (A térdspecialista főorvos javaslata fájdalmaim csillapítására. Igaza van: guggoltam eleget, guggoljon hát más is…)
