Nagy siker a legújabb Sajdik-kötet (Vivát Petőfi! – Élet-rajzok). Külön öröm és büszkeség, hogy én lehettem a szerkesztője. Újabban a Mester egyik korábbi, 2006-ban megjelent kötetének (SAJDIK) bővített kiadására készül a Holnap Kiadó. Ismét öröm: tőlem kértek egy rövid interjút, beszélgetést Sajdikkal, kvázi bevezetést a kötet újabb részéhez. Előkerestem és elolvastam hát a tíz év előtti Nők Lapjában megjelent nagy interjúmat vele – autentikus forrás, ezt gondoltam. És még azt is, hogy talán érdemes másoknak is elolvasni itt, a mostani blogomban. Hogyan is szólt az egykori ludasos szlogen? „Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek vannak. Egy újszülöttnek minden vicc új.”
Hát tessék!
Sajdik Ferenc
Virágkor – immár hatvan éve
Mielőtt hozzájuk indulnék, még egyszer fölhív, hogy ismét megbeszéljük, mikor, hol üljek villamosra, hol szálljak át a 8-as buszra, és a lelkemre madzagolja: igaz, csak egyetlen megálló, de nehogy gyalog vágjak neki, annyira lejt ott az út. Kollégák voltunk egykoron, s mostanra újra „kollégák” lettünk, közli, én pedig tudom, sorsközösségünkre, térdeink állapotára céloz.
Másfél órával később, immár a budai társasházban lépcsőzve hallom a hangját:
– Sosem érsz föl, ha megállsz minden lábtörlőnél!
Hát persze, hogy rajtam tartja a szemét a második emelet magasságából… Ilyen volt, világéletében. Segítő, csupa jó szándék. Akárcsak édesanyja hajdan Dunakeszin, a Vöröskeresztnél háború után, sokak gyámolítója.
Meg is kérdem, már a lakásban: – Nem zavar, hogy mindenhol, mindenki a jóemberséged zengi?
– Azért ez nem vet jó fényt a világra. Ha ennyire feltűnik, hogy valaki kicsit jóindulatú.
Sajdikos mosoly. Mennyire hiányzott! Egy időben, 12 éven át volt benne részem.
– Valaki az égből irányítja a lépteit – szólal meg Marika, a felesége. Hatvan éve házasok, előtte hat év az udvarlásé. Március 14-én volt az egybekelésük szép kerek évfordulója. Egy nappal azelőtt, hogy az Országházban átadták a Kossuth-díját.
– Zsuzsa lányod vette át a díjat.
– Jeges volt az út, így ő ment el helyettem. A Család Bátra. Rajzolok is neki egy kitüntetést ezért. Egyszer Marika is kapott már tőlem Almáslepény-díjat.
Nemcsak rendes ember Sajdik, szerény is, a végtelenségig. A rivaldafényt nehezen bírja. Hunyorog, jelképesen is, tőle. Tavaly az orvos egy enyhe nyugtatóval bocsátotta útra, amikor a Príma Primissima-díj ünnepélyre indultak. Amikor átvette a díjat, egyetlen mondatban mondott csak köszönetet. („Hónapokig készültem rá… be voltam gyulladva.”) Amint csak lehetett, el is hagyta a színpadot. „Olyan méltóságteljesen mentél ki, Feri!” – lelkesedett egy jó barát másnap a telefonban.
– „Az operált térdem miatt…” – közöltem vele a szomorú valóságot.
– Szüleidtől távol állt az efféle lámpaláz.
– Így igaz. Édesanyám fiatalon az Operaház balerinája volt, apám híres zsoké (nevét Dunakeszin utca őrzi). Több országban versenyzett. Berlin mellett születtem, de éltünk Görögországban is, teljes négy évet. Ott, immár 11 évesen, sokszor fohászkodtam azért, hogy láthassam még egyszer Keszin a vasúti „kishidat”. Utólag jöttem rá: ez volt a honvágy.
– Nézd, ebben a házban laktunk Athénban, jobban mondva Nea-Szmirnában! – mutatja a falon, más munkái mellett, a bekeretezett, Otthonaink című grafikát.
Házak, melyekben éltek, a dunakeszi Révdűlőtől a zánkai Hegyestűig, a korábbi és a mostani budai hajlékuk is, nincs kétségem, amellett, hogy meseszerűek, valósághűek is.
– Jól látom, Nea-Szmirnában kis tetőteraszt is birtokoltatok? Szép lehetett onnan a csillagos ég Hellasz fölött.
– Szép. Meleg napokon fönn aludtunk. De a kishíd csak hiányzott.
– Humoros család volt a Feriéké – emlékszik vissza Marika.
A zsoké papa – 12 éves korától lovagolt – vicces, bohém ember, már újra itthon, egyszerre négy pártba is belépett, ugyanis Dunakeszin akkoriban a vendéglőben korteskedtek. Nem vetette meg az italt. Olykor a kamrába dugta el a flaskát, ám mire másnap ment érte a rejtekhelyre, már – ki tudja, miért – ecetet talált benne… Pórul járt a dugipénzével is, egyszer estefelé, hazajöttekor, a postaládába rejtette, mondván, másnap mindenképpen ő találja meg, úgyis ő kel először – hajnalban indult az alagi istállókhoz. Aztán szomorúan konstatálhatta: a bátyám még nála is korábban ébredt… Ugratták egymást, oda-vissza, szünet nélkül. Marika is vidám lány volt, tökéletesen közéjük illett.
Jókedvű a mostani Sajdik-família is. Közel laknak egymáshoz, jönnek-mennek az unokák – Dani, Csaba, Diána, Ádám és a másik Dani – megszületett már a kis Fülöp is, az első dédunoka. Nincs szombat és vasárnap, hogy ne együtt ülnének le az ebéd mellé, valamennyien.
A két első unoka, Ildikó lányuk gyerekei, első kézből kapott a Sajdik- mesékből. Kimeríthetetlen fantáziájú, maga is örök gyerek a nagyapjuk – teremtményei között ott van Pompom és Gombóc Artúr, A nagy ho-ho-horgász, a cipőfényesítő szőrmókus, a sírásra átállítható kacagó hiéna, a negatív zebra, a ragadós nyelvű szúnyogfogó kempingmadár, az oroszlán, cserélhető paróka-sörénnyel. Mesélt hát nekik is, esténként.
– Kívánságra, megrendelésre, természetesen. Kérték, meséljek a csákányfogú lóról. Vagy az esernyővárosról. Az emeletes ágy földszintjén alvónál kezdtem, majd másztam föl az emeletre, hogy az ott állomásozó gyerek se maradjon mese nélkül. És ezzel még nem volt vége, éjszaka meg is rajzoltam ezeket a rögtönzött meséket, hogy ott várja őket a reggelijük mellett.
– Mindennap gyereknap. Nyilván ők is rajzoltak.
– Persze. Őrzöm is a műveiket. A következő unokák tíz évvel később születtek. Nekik már könyvből meséltem.
– Hogy csinálod? Nemcsak a civilek, a szakmabéliek is csupa jót mondanak rólad.
– Nocsak.
Sorolom. Egyikük azt írja: nemcsak hogy felhőtlen, de napsugaras a barátságuk. És hogy Sajdik megbocsát a rajzaiban, vétkeinkért, gyöngeségeinkért. Lelke van a tárgyainak. Másikuk szerint nagy trauma lehetett neki, amikor az ő bolygójáról lekerült ide, a Földre. A harmadik: „Csupa mozgás, amit rajzol”. A negyedik a ferde falú, dülöngélő házait, tornyait, kéményeit, girbe-gurba utcáit dicséri. Az ötödik azt írja róla: bűbájol, a művészettörténész szerint szerettető a stílusa.
– Magam leginkább emberszelídítőnek neveznélek.
– Én meg téged eltúlzónak.
– Szelíd embernek ismertelek meg. Nem hallottalak káromkodni soha.
– Néha azért elragadtatom magam. Ilyeneket mondok: „rosseb”, meg: „a fene egye meg”. Csaba unokám kiskorában följegyezte őket.
Tipikus kisember, akár a figurái. Egy ízben egy Alkotás utcai Ofotértben fotókat dolgoztatott ki. Megszólították: „Maga az a Sajdik, a rajzoló?” Bekapcsolódott egy nő is: „Jó is volna, mi?”
Más alkalommal, 1979-ben, a kanadai követ rezidenciáján a kolléga-jó barátot, Balázs-Piri Balázst ünnepelték abból az alkalomból, hogy elnyerte a Montréali nagydíjat. Egy pincér már harmadszor is hiába kínálta olajbogyóval a Sajdik-házaspárt. Köszönték, nem kérték (nem lelkesednek érte). A tálcás ember makacsul így érvelt: „Vegyen már, ilyet úgysem ehetik otthon!”
Nem hagy nyugodni ez a 60 éves házassági évforduló.
– Hatvanhat év…
– Nem is hatvanhat az a hatvan plusz hat – mondja –, mert Marikával álmodom, minden éjjel. Vagyis vehetjük a duplájának.
– Látom, nem csak az első hat évben udvaroltál… Álmodsz azért másokkal is?
– Hogyne. Mindannyiszor Dunakeszi, a gyerekkori házunk a helyszín, olyan emberekkel álmodom gyakran, akik soha nem jártak ott. Ludas Matyi-beli régi kollégáinkkal, Várnai Gyurival, Pusztai Palival, Hegedűs Pistával, Brenner Gyurival, Lehoczki Pistával, Árkussal. Palival, Peterdivel. A halálról soha nem beszélek velük. Tapintatból. Harminc évig rajzoltam a Ludasban… Együtt voltunk, békességben, jóban-rosszban.
Kérdi, én miről álmodom. Mondom, magam is a házról, ahol gyerek voltam. És még mindig sokszor focizom álmomban. Csillog a szeme: foci! Ő is gyakran kergeti a labdát álombeli meccseken, ahogyan valóságosan, régen, a valamikori ifi csapatban, a balszélen. Mindjárt javasolja is, focizzunk majd egymás ellen álmunkban. Ráállok, azonnal.
Gyümölcssaláta érkezik. Finom. Kanalazzuk. Közben megtanulom, hogy nyaranta miként tudok majd gyufásdobozzal kíméletesen kitessékelni egy darazsat a lakásból. Bögöllyel is működik a módszer, bár ő vissza-visszatér, szemtelenül. Aztán, hirtelen témaváltás, Feri azt mondja, ma bánja már, hogy annak idején nem tanult meg táncolni. Marika szaporán bólogat, hogy az bizony nagyon üdvös lett volna. Újabb kanyar: 82 éves, Kossuth-díjas grafikus a konyhában.
– Nekem csak az aljamunka jut – „panaszkodi” az érdekelt –, répát, krumplit hámozok, és persze tálalok. Nemrég már galuskát is szaggattam – lehet, a díj hozta meg az előléptetést…
A „galuska-project” azonban nem minden. Újabban karikatúravirágokat rajzol-fest. Sokadvirágzás? Dehogy. Virágkor, idestova hatvan éve – mostanában virágokkal.
Kikísérnek a lépcsőházba. Bemutatót tartok térdkímélő tudományomból: a lábtörlőket gondosan elkerülve, háttal lépegetek lefelé a lépcsőkön. Peterdi Palitól tanultam. Mire leérek az utcára, Feri már ott áll, integet az erkélyen.
