Az írók nem egyszer bácsikájukról, nénikéjükről, szomszédjukról, szerelmükről mintázzák meg regényhőseiket. És főképpen önnön magukról. Így lehetett ezzel Ian Fleming is, a James Bond–könyvek szülőapja, aki ma 60 éve halt meg, 1964. augusztus 12-én. Bő egy éve, 2023.05.28-án kelt bejegyzésemben (Élnek tovább) már említést tettem róla.
Megírtam: azt mesélik, épp úgy nőfaló volt, mint szívdöglesztő hőse, Bond. Ráadásul maga is kémként ügyködött a II. világháborúban. Idáig rendben. De az már igencsak meghökkentett, hogy egyik valahai felettese, Goldfrey admirális volt a mintája Bond főnökének. Elgondolkodtam akkor, vajon akadna-e valaki valahai főnökeim közül, aki engem hasonlóan megihletne? Örömömre hármat is találtam az emlékeimben: Gillemot László akadémikust, a legendás professzort, műegyetemi tanárkodásom éveiből, Zele Ferencet és Árkus Józsefet, egykori főszerkesztőimet. Mindhárman nagyvonalúak, sziporkázóan szellemesek, következetesek és igazságosak, szavahihetőek és empatikusak voltak. Emberek.
Nagy szerencsém volt, hogy ismerhettem őket.
Tartozom viszont még valakinek egy emlékezéssel. Ezúttal, nem túlságosan nagy örömmel, megteszem, nehogy már mellőzve érezd magad, te Kedves Valaki, a világért sem szeretnélek megsérteni. Amúgy jól is néznék ki, ha egyetlen negatív figura sem szerepelne műveimben. Nem volna életszerű, hiteles.
Nos, igen. Rád gondolok, főnököm voltál te is egykoron, ám fájdalom, rólad csak taszító figurát mintázhatnék. Nem is kicsit. Neved persze nem teszem itt közhírré, pusztán csak ennyit: nem voltál sem nagyvonalú, sem sziporkázóan szellemes, sem következetes, sem igazságos, sem szavahihető, sem empatikus. Félő, persze, hogy most, ezek után sem ismernél magadra, mert nagy bajban voltál az önképeddel is.
Sajnálom, Főnök. És sajnáltam akkor is, borzalmasan. Jóvoltadból. Rosszvoltadból. Egyedül ezt a bejegyzést köszönhetem neked.
