Így köszönök ma reggel is neked, a mindig derűs férfiembernek, aki itt, az íróasztalom fölötti polcról nézel vissza rám, mosoly az arcodon, mosoly a szemedben, fejed kicsit jobbra billentve, jobb kézfejed szolgál támaszául, s ekként fogadod a köszönésem: „Hogy vagy, Andris?” Ezt kérded, mint oly sokszor annak idején. „Jól” – válaszolnám neked legszívesebben, de ez a mai „jól” kissé bizonytalanabb lenne, a harminc év előttinél. (Ludasbéli kollégánk, Peterdi Pali jut eszembe, aki gyakori kérdésünkre: „Hogy vagy, Palikám?” rendre így válaszolt: „Valami istenien!!”)
Nos, de hiszen látod is, ennél kevésbé daliásan festene a kép mostani magamról, ha bármikor, bárhol ezt kérdi tőlem bárki: „Minden rendben?”, így válaszolok: „Igen, minden a legkisebb rendben.” Ami akár még szellemesen is hangozhatna, ha teljességgel nem volna igaz.
Szóval, Jóska, drága Árkus Jóska, úgy is mint egykori főszerkesztőm, jól vagyok, de lehetnék sokkal jobban is. Amennyiben még megkérdeznéd, hogy telt a telem, azt válaszolnám, kínosan lassan, térdfájósan. És már, ha nehezen is, az amúgy mostanság divatos enyhe tél elhordta az irháját, hűséges térdfájásom makacsul velem maradt.
De most inkább rólad. Hihetetlen: e fotón legföljebb, ha ötven évesnek nézel ki, pedig már úgy hatvan lehettél.
Ekkortájt hívtál föl a szerkesztőségben egy reggelen, és kértél, tartsam meg az esedékes értekezletet, mert szemorvoshoz kell menned, képzeljem, többször is rád dudáltak ma, hogy furcsán sávokat váltasz, lehet, hogy új szemüveget kell felíratnod.
Ha csak ennyi lett volna, Jóska! Csak ennyi, és nem agydaganat…
Hatvankét évesen mentél el, és most novemberben, hihetetlen, kilencvennégy lennél. Ideidézem feleséged, Éva szép versét, három évvel a halálod után született. Jól ismered nyilván, az Olvasók kedvére teszem.
Bedecs Éva: Nélküled (1995)
Mit keresnék a temetőben?
Én a kampány gyászt nem ismerem.
Hiszen amióta itt hagytál,
Halottak napja az életem.
Csorduló könnyem örökmécsesed,
Bánatból kötök nap-nap koszorút.
Fagyott krizantém gazdátlan szívem,
Melléd vágyódom, nincsen más kiút.
Együtt vagytok már, újra. És ismét tarthatsz szerkesztőségi értekezletet is, kis híján teljes már a létszám.
Végül még egy idézet, ezúttal tőlem, öt évvel ezelőtt írtam a Nők Lapja Kisenciklopédia rovatába.
Veletek, újra
211 éve, 1808. február 26-án született Honoré Daumier a karikatúra egyik varázslója. Apropó, varázslók! Ha most egyikük (jóságos!) megkérdezné, hová repítsen hirtelen, habozás nélkül azt kérném, a valahai Ludas Matyi szerkesztőségébe. Egykor élt karikaturista barátaimhoz. Várnai Gyurihoz, Hegedűs Pistához, Lehoczki Pistához, Brenner Gyurihoz, Balázs-Piri Balázshoz. Szót válthatnék veletek újra, életben. Elújságolnám: nemrég kelt el félmilliárd forintnyi összegért a világhírű belga képregényíró Hergé egyik eredeti rajza. „Fiúk – mondanám –, hamarosan ti következtek.” Miért is ne? Hisz zsenik voltatok valamennyien.
Mára ennyi, Jóska. Köszönünk egymásnak holnap is, szokás szerint.