Két születésnap a sok közül, idén augusztusban. Ám e két nap egyformán különleges. Születési évfordulók ma már, százéves mindkettő. Egyikük épp ötnapos volt, amikor másikuk világra jött. A leendő színész 1922. augusztus 2-án Szeged városában látta meg a napvilágot, a majdani grafikus tehát kissé lemaradva mögötte, 1922. augusztus 7-én érkezett meg egy balatonszemesi bognár családjába.
Agárdy Gábor és Reich Károly. A nagyszerű, Kossuth-díjas Nemzet Színésze és a nemzetközi hírű, Kossuth-díjas grafikus, könyvillusztrátor, nemzedékek vizuális kultúrájának, ízlésének és képzeletvilágának formálója.
Kortársak voltak, a szó szoros értelmében. Ezúttal Agárdyra emlékezem.
Örmény család sarja volt, eredetileg Arklián Gáborként, Szegeden anyakönyvezték. Már nyolcévesen fellépett publikum előtt. 1938-tól három éven át a szegedi Városi Színházban „tácosboy és kardalos”, majd vándorszínész volt. A háborúban az orosz front béli tábori színházban szerepelt, ezt követően, a hadifogságban portrékat rajzolt őreiről. (Sok évvel később gyönyörű ikonokat is festett és ötvös remekeket is alkotott).
Immár újra itthon, 1949-től Miskolcon játszott. 1952-ben az Operettszínházhoz szerződött. Latabár Kálmán és Feleki Kamill „helyetteseként” számoltak vele, de nem volt nagy sikere. Pályája az egykori Petőfi Színházban ívelt föl igazán, a Svejk Katz tábori lelkésze, Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusoperájának Bicska Maxija és Molnár Ferenc darabjában Liliom volt). 1964: a Nemzeti Színház kínált neki szerződést, ahol 1989-ben örökös tag címet kapott. Számos emlékezetes filmszerepe volt.
Személyes élményem: miután vidékről Pestre kerültem, egyetemistaként volt szerencsém a Petőfi Színház legendás Koldusoperájának Bicska Maxijaként látnom, tapsolni neki és nagyszerű szereplőtársainak (Polly: Domján Edit, Kocsma Jenny: Sennyei Vera, a kolduskirály Peacock: Feleki Kamill). Ott hallottam először az azóta több ízben megtapasztalt és megszenvedett életigazságot:
„Előbb a has jön, aztán a morál”.
Megfeküdte, a gyomromat. Fekszi, azóta is.
Íme, a híres dal a későbbi, Madách Színház béli előadásból Gábor Miklós és Psota Irén előadásában: