Drága Mindenki!
Nagyon köszönöm, soraitokat, telefonhívásaitokat. Megmelengettétek a szívemet.
Örömmel tudatom Veletek, hogy én sem vagyok még (nagyon) öreg, Emelni tudom a kezeimet (nyugalom, nem másokra), működtetem a térdeimet (hol könnyebben, hol nehezebben), olykor friss vagyok, mondhatni ropogós, tizennyolc karikás álmokkal.
Dorombolni mostanság tanulok…
Mellesleg úgy hozta az élet, hogy éppen erre a napra, születésem napjára kaptam időpontot a szokásos, félévenkénti kontrolljaim egyikére a diabetológus orvosomnál. Nagy örömömre szolgált, hogy jól van a derék doktor. Szerencsére engem is nagyjából rendben lévőnek talált. Ebben a korban (ami úgymond üzleti titok) már ilyen ajándékoknak is örülhet az ember.
Szóval köszönöm az összes jókívánságot. Én is minden jót kívánok Nektek és Szeretteiteknek, ünnepekre és hétköznapokra egyaránt.
Sok szeretettel, kinek-kinek csókkal, öleléssel.
András-Andris-Münzi, ahogy tetszik.
P. S. Külön köszönet annak a szép, húsz év körüli ismeretlen lánynak, akivel a Gárdonyban együtt szálltam föl a helyi buszra, s aki ott fültanúja volt telefonbeszélgetésemnek. (Fiam hívott Barcelonából, éppen a születésnapom kapcsán.) Történt pedig utána, hogy néhány megállóval később egyszerre is szálltunk le, és akkor ő rám mosolygott: „Isten éltesse, sokáig!” – mondta. „Magát is, Kedves!” – válaszoltam kapásból. Többre tőlem nem futotta, így vagyok én ezzel, nehezen improvizálok, különösen, ha ilyen váratlan-ritka örömök érnek. Merthogy most ez történt. Nagy köszönet érte.