Fenti címmel ma jelent meg kalandos utazásomról szól írásom a Meglepetés magazinban. Íme.
Társasút
Három és fél perc. Mire elég? Alig valamire. Vagy mégsem?
Épp csak leszálltam a vonatról a székesfehérvári állomáson. Igazából nem is leszállás volt ez, inkább kiszállás, modern a szerelvény, alacsony padlós, a peron pedig épp annyira megmagasítva, hogy egy centit sem kellett lefelé lépnem, a kocsit elhagyva. És, konstatálom, másképpen is utasbarát ez az állomás, liften juthatok le az aluljáróba, mellőzhetem a hosszú lépcsősort. Mellőzöm is, hadd legyen egy kis öröme a térdeimnek. Kényeztetem őket, ha már ők nem kényeztetnek engem.
Nyomom is a hívógombot, hallom, a lift veszi az adást, indul ide fel a peronra, értem. És nem csupán értem. Várunk rá többen: egy velem korú házaspár guruló bőrönddel, egy hölgy egyedül, miket beszélek, dehogy egyedül, kerekes bevásárlókocsival, és egy fiatal srác, már jó előre összecsukta az elektromos rollerét, hogy beférjen.
A lift annak rendje és módja szerint előáll, ajtaja hangtalanul nyílik, az ifjú rollerutas előre enged bennünket, akik a nagyszülei lehetnénk. Én köszönöm, a többiektől is mosolyt kap, megérdemli, így aztán mind az öten elégedetten nyugtázhatjuk, hogy köztünk, itt a liftben aztán nyoma sincs a sokszor emlegetett generációs feszültségnek.
Némi tanácstalanság, hogy melyik gombot nyomjuk meg, a nullásat (0), vagy a mínusz egyeset (–1). A 0 ugye a peronszint, a –1 pedig az aluljárószint, ahová tartunk. Logikus, de azért vacillálunk. Kész szerencse, hogy itt utazik velünk a fiatalság, eme illemtudó srác, aki nyilván már számítógépes egérrel a kezében jött erre a digitális világra.
Szóval itt van, és a maga udvarias határozottságával megnyomja a –1-et. Szerencsésen landolunk az alujáróban, kis tétovázás, hogy elköszönjünk-e egymástól, aztán rájövünk, még korai volna, hiszen onnan is hosszú lépcsősorok vezetnek fel a földszintre. Így aztán elindulunk a másik lift felé, amely a jegypénztárak csarnokába repít majd minket. Így hát meglódul a kerekes bőrönd, nyomában a bevásárlókocsi, az összecsukott elektromos roller is arrafelé igyekszik, szerénységem ugyancsak. Vonul a kis csapat, immár régi ismerősök. Meg is kockáztatok egy szellemesnek szánt megjegyzést, hogy voltaképp egy társasutazás ez a miénk. Meglepetésemre sikert aratok, korra, nemre tekintet nélkül.
Odaérvén a lifthez, bevált nyomógomb-specialistánk nyomban akcióba lép. Hívógomb, lift indul, érkezik, ajtó nyílik, indulunk befelé, némi kis zavarral, hogy ki kit engedjen előre. Legifjabbunk ezúttal is csillogtatja tudását: a 0-s gombot nyomja meg.
Lift mozdul, egyikünk kiselőadásba fog arról, hogy mostanában egyre magasabbak a lépcsőfokok, keddre virradóra például megint nőttek hétfő óta, szerdára érvén sem lesz ez másként, fiatalabb korunkban húsz-harminc éven át sem tapasztaltunk ilyesmit. Bólogatunk. Én még folyatom is a gondok sorát azzal, hogy ráadásul az emberek egyre halkabban beszélnek hozzánk. Nézem a hatást: egyedül fiatal barátunk nem veszi a lapot. Na, majd harminc-negyven év múlva megtudja-megéli ezt ő is.
Fölérünk, nem kérdés, nehéz lesz most a búcsú, valósággal összekovácsolódtunk e közös utazásaink során. Megfordul a fejünkben, hogy telefonszámot vagy névjegyet kéne cserélnünk, ha már ilyen jól összejöttünk. Nem kétséges, kölcsönösen hiányozni fogunk a másiknak, és ki tudja, látjuk-e még egymást. Pedig mennyire jó volna! Lehetne például süteményrecepteket cserélni, vagy közös ismerősöket keresni, mert biztosan léteznek. Fiatal barátunk pedig tarthatna nekünk mindenféle hasznos továbbképzést, amilyen tündér.
Szóval ilyesmikre gondolunk mi négyen, akik már oly sok nyarat láttunk. Ám aztán nagyhirtelen mégis elválunk, a házaspárt, immár az állomás előtt, várják, a szóló hölgy rohan a 36-os buszhoz, amely a piacra viszi őt. Magam gyalogszerrel indulok a belváros felé, és hosszan nézek a srác után, aki elektromos rollerén, búcsút intve suhant el mellettem.
