A miénk volna valóban? Meggyőződésem, igen. Nekem kétszeresen is az…
Johnny Weissmüller. Pontosan kilencvenöt éve annak, hogy 1927. június 5-én 100 yardos és 200 yardos gyorsúszásban is világcsúcs-idővel ütött célba egy versenyen.
Törökszentmiklóson találkoztunk először, az ottani moziban (Dózsa mozgó). Ő a filmvásznon parádézott, jómagam a nézőtéran tátottam a számat. Én egy hatalmas izomkolosszust láttam, ő egy vézna, csillogó szemű kisfiút. Ő vakmerő volt, villámgyors, győztes típus. Afrikai dzsungelben élt, emberszabású majmok nevelték föl. Én pont ilyen vakmerő szerettem volna lenni, villámgyors, győztes típus. Az Almásy utca egyik sarokházában éltem, nyoma sem volt ott dzsungelnek, csak gömbakácok (nem sok) sorakoztak az udvaron, anyukám és nagymamám nevelgetett, több-kevesebb sikerrel. Rám nagy hatással volt, gondolkodás nélkül cseréltem volna vele, ő aligha vágyott a helyemben lenni.
Később, apránként sok mindent megtudtam róla. Hogy bánsági sváb szülők (Petrus Weißmüller földművelő és Elisabeth Kersch dohánygyári munkás) fiaként magyar földön, Szabadfalván, jött világra, Weißmüller Johannként anyakönyvezték, épphogy csak megszületett, amikor családja kivándorolt Amerikába. Hogy milyen korszakos sportoló volt, első a világon, aki egy percnél rövidebb idő alatt úszott száz méteren. Sokszoros világrekorder. Ötszörös olimpiai bajnok lett, vízimentőként tizenegy életet mentett meg. Hogy idővel a Tarzan-filmek címszereplőjeként, világsztár. Hogy ötször nősült (igaz, ez nem számít világrekordnak).
Én pedig? Se világcsúcsok, se olimpiai aranyak, se filmszerepek, se öt nősülés, se életmentések – egyedül a magamét mentettem, nehezen.
Hát így. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem…
