Kevéskét talán megtévesztő lehet a fenti cím, amelyet a két hete, augusztus 19-én, a Meglepetés magazinban megjelent írásomnak adtam. Akár Lakásmustra is lehetett volna. Rólam, az optimista pesszimistáról is lehet olvasni benne, az átlagnyugdíjasról, aki még mások lakásában is nézelődik rendszeresen, a megengedhetőnél kicsit nagyobb kíváncsisággal. Íme.
Jobb napjaimon az optimista pesszimisták közé tartozom, máskor azonban borúlátóbb vagyok az átlag borúlátóknál. Felemás sors. Nem könnyű.
Például bizakodom olykor, hogy végképp visszavonulót fújt a négy év előtti világnyomorító vírus, és csak a mutánsai folytatnak remélhetőleg reménytelen utóvédharcokat. Máskor viszont elszabadul bennem a vérpesszimista, mondván, e jövőképem életveszélyes, de legalább is túlontúl optimista. A vírus véleményét nem ismerem. Pedig nem ártana…
Akárhogy alakul is, itt maradtak nekünk a járvány alatt kényszerűségből elterjedt, skype vagy zoom segítségével lebonyolított társalgások, interjúk, amikor a tévéstúdiókból kies vagy kietlen otthonaikban szólaltatnak meg érdemes (?) távvendégeket. A témától teljesen független érdeklődéssel vizslathatom magam is, ki mint él, milyen a háza, lakása, kertje, terasza. Van-e, és ha van, milyen az illető könyvespolca, katonás rendben sorakoznak-e a kötetek, avagy festői rendetlenséget élveznek. Így, augusztusban például aktuálisan azt figyelhetem, van-e hűtő-fűtő klíma a lakásban, de karácsony táján majd azt, hogy kinél milyen fát látok a háttérben, vagy, nem véletlenül, épp az előtérben, hadd lássa ország és világ, hogy mekkora normandiai fenyőre futotta.
És egyre-másra véleményezek. Lám, X művészemberben nem csalódtam, Y közszereplőben viszont igen – kellemesen –, nem hittem volna, hogy ennyit, főleg ennyifélét olvas.
Aztán a falak! Lóg-e ott mondjuk egy eredeti Rippl-Rónai-vászon? Vagy Sandro Botticelli (születési nevén Alessandro di Mariano di Vanni Filipepi) A tavasz (Primavera) című remekéhez készített, kéz alatt potom pénzért vásárolt lenyűgöző vázlata. Bizonyíthatóan a korai reneszánsz (quattrocento) idején alkotó festőzseni kezei alól került ki, és kalandos úton, egyenesen Firenzéből jutott el hazánkba. Csak a vak nem látja, hogy sokkalta szebb, mint maga az elkészült mű, ott az Ufizzi képtárban. Aki nem hiszi, járjon utána.)
Na és azok a zárt szekrények! Vajon mit rejtegetnek az én kíváncsi szemeim elől? Meglehet, mindössze egy perccel az adás kezdete előtt sebtében felnyalábolt holmikat, fehérneműket, mosott, de még vasalásra váró cuccokat, pár nélkül maradt zoknikat stb. Esetleg egy közvetlenül a kapcsolás előtt lebonyolított pásztorórából visszamaradt hús-vér szeretőt, hölgyet vagy urat, ez most közömbös. És ki tudja, tán még, mindennemű „csontvázakat” is, amelyek csak egy váratlan lelepleződésre várnak, hogy sorra kihulljanak a titokzatos szekrényből.
E lakásmustra jelentősége mellett nemegyszer eltörpül a terítéken lévő téma fontossága, mit mond az élőben kapcsolt házigazda, igazat vagy hamisat, vicceset vagy vérfagyasztót, flottul osztja-e az észt, vagy keresi a szavakat, készséges vagy kelletlen, érti-e ő maga mindazt, amit éppen előad. (Tisztelet a mindenkori kivételnek!)
Előbb-utóbb véget ér az érdekfeszítő távcsevej, illően köszöni a riporter a stúdióban, köszöni alanya is a hazai pályán, melyre ráférne már egy újabb lakásfestés. Jön a megváltó reklámszünet, benne – úgy vélik –érdeklődésünket garantáltan megragadja a svájci kutatók által kifejlesztett, legújabb, most akciósan kapható, szerelempezsdítő pirula, egyenesen a NASA ajánlásával. Ja, igen, nem mellesleg AKÁR tizenkét éven át hat egyhuzamban. Ez elvárhatóan izgalmat kelt bennünk, de némi riadalmat is: mi lesz azután, ha e tizenkét év egyszer csak véget ér, ahogy a mindenkori tizenkétévek.
Az viszont aligha remélhető, hogy az ilyen, eredetileg karantén-interjúk ideje egyszer majd lejár. Pedig, ha így alakulna, újra csak a saját lakásomban nézelődhetnék. Mi van? Hol van? Miért ott? Mikor került oda? Mennyiért is vettem? (Festetni kéne végre…) A saját jól ismert fotelomban nyomhatna el a buzgóság két reklámszünet között, a saját szekrényemben kutathatnék kedvemre, hála az égnek se csontváz, se szerető (remélem…), jé, viszont megvan végre az atlétatrikóm, amit halálra keresek hetek óta.
