– Titokzokni – mondja Balázs tegnap, köszönés helyett a telefonban. Balázs a barátom, sűrűn hívjuk egymást.
– Mi történt? – kérdem, némileg zavarban.
– Titokzoknit hord – világosít föl Balázs, de meg is nyugtat mindjárt: – Aranyos, ezzel együtt.
Balázsról tudni kell, hogy hosszú idő után végre szerelmes újra, de annyira, hogy lám, még ez a bizonyos titokzokni sem zavarja.
Balázs egyébként úgynevezett vizuális típus. Gyerekkorában tipizálták így őt egy pályaalkalmassági teszten. Nem tévedtek. Balázs valóban vizuális típus volt, s az is maradt.
Tudvalevő, hogy egy ilyen embernek folyton folyvást pörög a fantáziája. Képeket lát, képekben gondolkodik, képekben memorizál, ennek minden előnyével és hátrányával. Jó neki, mert színes az élete, szüntelenül rövidfilmeket kreál. Másfelől viszont Balázs erősen hajlamos arra is, hogy mindent egy az egyben vegyen, akár csukott szemmel is megjelenít mindenféle példabeszédeket, szólásokat.
Ha, teszem azt, két ember egymásnak feszülne valamelyik pesti metrópótló buszon, és egyikük a vita hevében eképpen figyelmeztetné a másikat: „Nana, barátom, vissza az agarakkal!”, Balázs azon nyomban hús-vér agarakat látna, nem keveset, az amúgy is zsúfolt BKV-járművön, ráadásul valamennyit szájkosár nélkül.
Máskor, ha azt hallaná, hogy valaki elcsúszott egy banánhéjon, azonnal megjelenne előtte az a bizonyos banánhéj, életnagyságban, életsárgán. És ha társaságban éppen szóba kerül egy „béka feneke alatti” lelkiállapot, ő azonnal látni véli a hatalmas békát, terjedelmes fenekével együtt.
Ha pedig kiderül valakiről, hogy szegénységi bizonyítványt állított ki magáról, nyomban felrémlik előtte a szegénységi bizonyítvány képe, holott ő ilyet soha nem látott. Ha azt olvassa valamiről, hogy borotvaélen táncol, máris látja azt a valamit, amint piruettezik egy borotva élén. Máskor elképzeli a bicskát, amint éppen kinyílik egy frissen sértett ember zsebében, és nemegyszer lát mindenféle falat, a hozzá tartozó borsóval, megvastagodni bőrt valaki képén, egy házba ajtóstul berontó szereleméhes férfit, vagy egy másikat, kinek hasába épp lyukat beszélnek, netán szöget ütnek a fejébe (horror!), mást aktuálisan bedobnak a mélyvízbe (nagy csobbanás), valakinek meg elhúznak az orra előtt egy teljesen élethű mézesmadzagot.
És többször megjelennek előtte túl szép menyasszonyok, máskor ismeretlen emberek, amint két malomban őrölnek, de látott már tűzoltót is, akinek égett keze alatt a munka, és alvászavaros ördögöt, aki tudvalevőleg soha nem alszik, ráadásul sokszor a falra is festik, meglehet épp arra a falra, amelyre nemrég azt a bizonyos borsót hányta valaki. Apropó, ördög! Sokszor lát szorgos munkásokat is, akik a pokolba vezető utat éppen jószándékkal kövezik (térkövezik) ki.
Rendszeresen csodál meg rózsákat, melyeket a türelem terem, fájdalom, egyikük sincs tövis nélkül, mindig zöldebb szomszédkerteket, karón varjút, két vagy több vasat, melyeket egyszerre tartanak tűzben, bedobott törölközőt, vihart egy pohár vízben, ágyút, mely verebekre lődöz, megfordult már olyan piacon, ahol zsákbamacskát árultak/vettek.
És lám, nem hiába vizionált már oly sok pontot, melyek mindannyiszor fölkerültek az „i”-re, most végre újra szerelmes lett ez az én vizuális típusú barátom is. Egy „csuda csajba”, fülig, ahogy illik. Balázs tehát boldog: „Megfogtam az isten lábát” – magának is, nekem is ezt ismétli rendre. És ezúttal nemcsak meglátta ezt az isteni lábat, hanem a tegnapi örömtelefonja szerint már meg is foghatta, valóságosan. A rajta talált helyes kis titokzokni ugyan meglepte őt egy pillanatra, ám, soha nem akarja már elengedni. Legyen úgy!
