Egy vers. Egy vers, ami megfogott. Nem politika, hanem közérzet. Közérzület. Életérzések összessége, eredője, ezreké, millióké, immár milliárdoké, valamennyiünké. Ahogy látjuk, ahogy érezzük, ahogy elszenvedjük, ahogy féljük. Nem egyetlen országban, hanem az egész világban. Világunkban, óceánon innen és túl. Földön, vízen, levegőben. Már az űrben is. Amerre csak élünk. És halunk.
Mindez egyetlen versben. Ma hallottam a YouTube-on, a szerző, a 84 éves Baranyi Ferenc mondta el, egy érdekes beszélgetés zárásául. Kérésre. Választhatott volna számos-számtalan, szerelemről szóló gyönyörű verséből. Nem tette. E Tótágas című, Villon balladáira hajazó műve mellett döntött. Nem véletlenül.
Engem, mint említettem, megfogott. Mert pontos látlelet. Mert keserű. Mert rólam szól. Rólunk. Nekem. Nekünk. Helyettem. Helyettünk.
Nem hagy nyugodni.
Ide másolom:
Baranyi Ferenc
Tótágas
A baltás gyilkos mennybe megy –
pokolba nem jutnak ma latrok,
a sas repesve fog legyet,
farkasfalkák lakják az aklot,
szobor szarja le a galambot,
amely talpazatára szállt,
babért tövisre vált a bajnok,
mert itt már minden fejreállt.Mohamedhez megy – lám – a hegy,
s Rómába nem mennek harangok,
mínusz kettő az egy meg egy –
a nulla is fölé magaslott,
az ördög hirdet békeharcot
s angyalt mímelve szít viszályt,
ma csicskás is lehet parancsnok,
mert itt már minden fejreállt.Gazdit pórázon tart az eb,
pásztort terelgetnek a barmok,
sügér delfinre vet szemet,
szeleket zörgetnek harasztok,
bércnek vakondtúrásnyi halmok
szabnának magasság-határt,
hogy zerge tiszteljen varangyot,
mert itt már minden fejreállt.Herceg, a harcot jobb feladnod,
gazokban úgysem tenne kárt…
Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
Miután minden fejreállt?