Ma jelent meg a Meglepetés magazinban hasonló című tavalyi bejegyzésem bővített-javított változata. Azóta szerencsésen megoperálták a bal szememet is, hogy ő se érezze mellőzve magát. E második műtét után viszont nem a klinikán töltöttem az éjszakát, hanem – ugyancsak Jancsi barátom segédletével – kerültem vissza Agárdra.
Korán ébredek. Nagyon korán. Akárcsak tegnap, a műtét előtt. Mostantól már így lesz? Nem örülnék neki, de elfogadnám. Tehetnék mást? Új időszámítás, meglehet, tegnap reggel óta.
Ágyszomszédom, Gábor, javában alszik még. Kötés az ő szemén is. Hasán fekszik, ez a legelőnyösebb neki. Megműtötték, baj volt a retinájával. Mesélte, vizsgálatra jött tegnapelőtt, haza már nem engedték, a legszükségesebbeket, köztük a bicskáját, úgy hozták be utána. Nem messziről, az agglomerációból. Gábor szociológus, a vezetéknevét nem tudtam megjegyezni tegnap, a bemutatkozáskor.
Endre, egy ággyal odébb, jóval később születhetett nálunk. Tévedés ne essék, ő sem fiatal már, de fiatalabb mindkettőnknél. Nem kunszt. Műtét után van ő is, hasonlóan. Kötés, retina, szintén. Kedves, mosolygós, valami vállalkozása lehet, így vettem ki a szavaiból, amikor este telefonált. Pesti, tizenhatodik kerületi, amint időközben elmesélte. Mindannyiszor előre enged az ajtóban. Hát persze, a nővérke kapásból bácsizott, amikor műtét előtt a pupillatágító cseppeket adta. Kínos volt, kétszeresen is. A cseppentés, a titulus. Ez van.
Hármunk közül én vagyok a legkönnyebb eset. Szimplán szürkehályogműtét. Ma már rutin, ezt hallottam mindenkitől, hetek óta. Tizenöt perc, nem fáj, vér sehol. Akár meg is nyugodhattam volna, de mit is írt Karinthy Frigyes annak idején? „Hurrá, ma már csak egy ember halt meg spanyolnáthában! Igaz, hogy az én voltam…” Aztán szerencsére minden úgy történt, ahogy előzőleg sokan mesélték nekem. Negyedóra a vakulástól látásig – ezt a szellemes mondást Szegő András kollégámtól kölcsönöztem.
Most meg itt fekszem szombaton kora hajnalban ebben az első emeleti klinikai szobában. Szóval ezentúl így lesz már? Ez jár a fejemben. És meddig?
Nyitva az ablak, élénkül a Mária utca forgalma. Hamarosan leveszik a kötést a szememről, megvizsgálnak. A szokásos tábla a betűkkel. Nézem őket, haladok fentről lefelé, csalódott vagyok: maradt még jócskán, amit nem látok tisztán. Jobbat reméltem. Többet. A fiatal asszisztensnő nem kommentál. Átültetnek egy másik székre, előttem a műszer. Állam megtámasztva, ez biztosítja a szemem szükséges távolságát a lencséhez. A másik oldalon immár az ügyeletes orvosnő. Erős fény, bántóan az. Állom vitézül, tehetnék mást? Nézzek balra, nézzek jobbra, majd lefelé, végül fölfelé – hallom, bár e téren sem vagyok egészen százas. De ez már a következő unaloműző program lesz. Szemészet után fülészet. Hol van már a gólokat termő, szemfüles korszakom…
Végeztünk, elégedettek a szememmel, nincs probléma, mondják, készül a zárójelentés, hívhatom is Jancsi barátomat: jöhet értem. Ilyenkor mindenkinek szüksége van kísérőre, nélkülük nem engednének utunkra.
És félóra múlva érkezik is a barátom, szombaton valamelyest könnyebb autózni Budapesten. Szabadkozik: hamarabb ideért volna, ám, belépvén a kapun, megállították, az épületben kötelező maszkot viselni. Mehetett vissza érte, a szomszéd utcában parkoló kocsijához. Elköszönök szobatársaimtól – ma ők is hazamehetnek –, bácsiból újra Münz úr lettem. Nálam a zárójelentés, szerdán majd kontroll.
Jancsi humoránál van, rám néz, ahogy az autóhoz érünk, s megkérdi, a kormányhoz ülök-e, avagy az anyósülésre. Nyilván kacsint is hozzá, könnyű neki. Sebaj, holnap már én is próbálkozom ezzel, elvégre nem mondták a klinikán, hogy többé nem kacsinthatok
Déltájban már egyedül várakozom az autóban, a közeli pláza föld alatti parkolójában. Kacsintós jótevőm, a fönti patikában most váltja ki a szemcseppjeimet. („Napjában ötször, három óránként, szigorúan az operált szemembe!”)
Nézem a másik sorban parkoló kocsik rendszámtábláit. Nicsak! Látom a betűket, számokat, leolvasom mindet, egytől egyig.
Még egy óra, és már újra Agárdon. Útközben csodásan kiszíneződött a táj. És a kertünk is, itthon. Látok minden tónust, árnyalatot, ugyanúgy, mint gyerekkoromban.
Mégis szép ez az élet. Operált szemmel.
