Korán ébredek. Nagyon korán. Akárcsak tegnap, a műtét előtt. Mostantól így lesz már? Nem örülnék neki, de elfogadnám. Tehetnék mást? Új időszámítás, meglehet, tegnap reggel óta.
Ágyszomszédom, Gábor, javában alszik még. Kötés az ő szemén is. Hasán fekszik, ez a legelőnyösebb neki. Megműtötték, baj volt a retinájával. Mesélte, vizsgálatra jött tegnapelőtt, haza már nem engedték, a legszükségesebbeket, köztük a bicskáját, úgy hozták be utána. Nem messziről, az agglomerációból. Mendéről konkrétan. Gábor szociológus, a vezetéknevét nem tudtam megjegyezni tegnap, a bemutatkozáskor. Balogh? Vagy Balázs?
Endre, egy ággyal odébb, jóval fiatalabb mindkettőnknél. Ő sem fiatal már, de nálunk fiatalabb. Nem kunszt. Műtét után, hasonlóan. Kötés, retina, szintén. Kedves, mosolygós, valami vállalkozása lehet, így vettem ki, amikor telefonált. Pesti, tizenhatodik kerületi, mindannyiszor előre enged az ajtóban. Hát persze, a nővérke kapásból lebácsizott, amikor műtét előtt a pupillatágító cseppeket adta. Kínos volt, kétszeresen is. A cseppentés, a titulus. Ez van.
Hármunk közül én vagyok a legkönnyebb eset. Szimplán szürkehályogműtét.
Ma már rutin, ezt hallottam mindenkitől, hetek óta. Tizenöt perc, nem fáj, vér sehol. Akár meg is nyugodhattam volna, de mit írt Karinthy annak idején? „Hurrá, ma már csak egy ember halt meg spanyolnáthában! Igaz, hogy az én voltam…” Aztán szerencsére minden úgy történt, ahogy előzőleg sokan mesélték nekem. Negyedóra a vakulástól látásig – a szellemes mondás Szegő kollégámtól kölcsönözve.
Most meg itt fekszem szombaton kora hajnalban ebben az első emeleti klinikai szobában. Szóval mostantól így lesz már? Ez jár a fejemben. És meddig?
Nyitva az ablak, élénkül a Mária utca forgalma. Hamarosan leveszik a kötést a szememről, megvizsgálnak, nézik az eredményt, majd elkészül a zárójelentés, s hívhatom is Jancsi barátomat: jöhet értem a kocsijával.
Déltájban egyedül várakozom az autóban, a közeli pláza föld alatti parkolójában. Örök jótevőm, Jancsi a fönti patikában most váltja ki a szemcseppjeimet. („Napjában ötször, három óránként!”) Az ügyeletes orvosnő elégedett volt a szememmel, elköszöntem szobatársaimtól – ma ők is hazamehetnek –, bácsiból újra Münz úr lettem. Nálam a zárójelentés, szerdán kontroll.
Nézem a másik sorban parkoló kocsik rendszámtábláit. Nicsak! Látom a betűket, számokat, leolvasom, egytől egyig.
Még egy óra, és már újra Agárdon. Útközben csodásan kiszíneződött a táj.
És a kertünk, itthon. Látok minden tónust, árnyalatot, ugyanúgy, mint gyerekkoromban.
Mégis szép ez az élet. Operált szemmel.