A fenti címmel pontosan húsz éve vetettem papírra alábbi írásomat.
Húsz éve, igen. Pontosan. Szerepelt mindjárt a Nők Lapjában, majd kisvártatva Túlélőtúra című kötetemben. Ez történt. Így történt. Szóról szóra.
A hátizsák, ott a sarokban megmondta volna, ha tudna beszélni. Megmondta volna, kik ezek és miért jöttek.
Kár, hogy egy hátizsák képtelen erre. Mert, úgy éjjel egy óra tájban, első álmából fölriadva nagy hirtelen egyikük sem kapcsolt, miért szólalt meg a kapucsengő. Csak néztek egymásra mind a hárman. Ki lehet ilyenkor? Talán valami baj van, valakinél a családban? Rövidzárlat. Hiszen több mint egy éve vártak erre a csöngetésre.
– Veseriadó – mondta volna a hátizsák, ott a sarokban. – Veseriadó – hallatszott egy férfihang a kaputelefonból.
– Ó, Istenem – szakadt ki az asszonyból, és megnyomta a kapunyitó gombot. – Ó, Istenem. – Köntöst kapott magára.
Az apa indult a lakásajtóhoz. Egyszerre ért oda a két mentőssel.
– Jó estét! – köszönt egyikük, pedig hol volt már az este! És mondta a nevet, a fiú nevét. Meg hogy őérte jöttek, azonnal indulni kell a klinikára.
– A fiú csak állt, mint aki nem hiszi az egészet. Akkor már tizenöt hónapja járt dialízisre. Hetente háromszor, négy-négy órát. Végstádiumú veseelégtelenség – ez volt a diagnózis.
Az apja szólt rá, hogy készülődjön. Öltözködtek, mind a hárman. Alsónemű, nadrág, ing, szoknya, blúz, pulóver. Zokni, cipő.
– Személyi? TAJ-kártya? – kérdezte az anyja.
– A töltő a mobilhoz? – toldotta meg az apja.
– Rendben – szólt a fiú. Furcsa volt a hangja, mintha nem is az övé volna.
A formaruhás mentősök közben szótlanul vártak az előszobában.
– Kávét, esetleg? – fordult hozzájuk az asszony, de azon nyomban rájött, képtelen a kérdés. Nézte a két fiatal férfit: nagyjából egyidősek lehetnek a fiával.
– A hátizsák! – szólalt meg újra. Az apa kapta föl a sarokból. Ott állt már hónapok óta, összekészítve benne minden, ami kórházban kellhet: pizsama, papír zsebkendő, tisztálkodószerek. Várakozott ő is, attól kezdve, hogy a fiú rákerült a várólistára.
Bent, a mentőben az asszony ült a kocsi végébe, előtte a fiú, arcát csak akkor látta, amikor az hátranézett. Az apa, szemben a fiúval, háttal a két mentősnek. Bekötve mind a hárman.
Jobbra fordult az autó, nem balra, ahogy várták, amikor a falu főutcájához értek.
– A sztrádán megyünk – ennyit mondott a mentős a volánnál.
A férfi rámosolygott a másik kettőre. Ők vissza. Biztatta magamagát és a többieket mindegyikük. Gyakorlatuk volt már a szerepjátszásban: igen, sikerülni fog, sikerülnie kell. Higgyétek el, én is hiszem, láthatjátok.
Rohant a mentő az éjszakában. Alig járt autó az úton, nem volt szükség szirénára. A bevásárlóközpontok fényei. Oly sokszor látták őket, mennyire mások napközben! Most eszeveszett gyorsan suhannak az ellenkező irányban. Valószínűtlen film, valószínűtlen képek, helyzet. Majd már a város. A klinika tömbje. Be egy oldalsó kocsibejáraton. Kaputelefon. A mentős beszél. Igen, első emelet.Kapu nyílik, lift, állnak, szemben egymással. A fiú megszorítja az anyja kezét. Sötét folyosó, majd, mintegy gombnyomásra, emberek, fények.
– Na, csakhogy itt vannak! Valamiért nem csöngött ki a telefon maguknál. – Fiatal nő, az adatokat veszi föl. Vizsgálatok jönnek, mondja, vérvétel, röntgen, egyebek, néhány óra.
El is kezdik. Közben befut egy magas, rokonszenves férfi. Mondja a nevét. Őt is riasztották, vesét kap. Nyugodt, valószínűtlenül nyugodt. A nővérke eligazítja. Egymás mellett lesz majd az ágyuk.
Idő nem mozdul, várakozás műtét előtt, műtét közben. Majd az orvosnő, ő végezte az átültetést. Kemény, férfias a kézszorítása.
– Minden rendben – mosolyog.
– Áldja meg az Isten! – hallja a férfi a saját hangját. Az anya nem szól, a szeme beszél csak.
– Most alszik majd, jó sokáig. Addig menjenek csak haza. Nyugodtan.
Pillantás az őrzőbe. Elindulnak.
– Jó kezekben van – mondja az asszony.
– Jó kezekben – néz rá a férfi.
Hallgatnak, hazáig. Otthon leülnek a konyhában.
– Nem tudom, tettem-e elég zsebkendőt a hátizsákba.
– Ne izgasd magad, tettél, biztosan. Gyertyát hol találok?
– A szekrényben, az előszobában.
Tétova láng, hajlik jobbra-balra. Rá gondolnak. Őrá, aki nincs már, akit nem ismernek.
Hangsúlyozom: ma húsz éve, éjszaka jött érte a mentők rohamkocsija. Vitte őt azonnal a Transzplantációs Klinikára. Hogy hozzák vissza az életbe. 2004-et írtunk. Március 13-át mutatott a naptár. Ez lett hát az ő második születésnapja. Marcié, fiunké. Vele történt. És velünk.
