Sokat olvasok mostanság a visszavadításról. Nem véletlenül. Sorskérdés ez, szárazon és vízen, vad, érintetlen területek, természetes fás térségek, szavannák, lápok arányának növelése, betonbilincsükből folyók kiszabadítása, hogy mindez megmentsen minket a világunkat fojtogató széndioxid egy részétől, fékezve a már-már katasztrófális klímaváltozást. Segítené Földünk fajgazdagságának megmaradását is, fokozatosan visszahódíthatnánk bolygónkat.
E globális felszabadító hadművelet része az állatok visszavadítása. Emberközelben, fogságban világra jött-nevelkedett vadak, eljuttatása természetes közegükbe, okosan, lépésről lépésre, módszeresen. Orángutánokkal, oroszlánokkal, tigrisekkel, különféle madárfajokkal ismerteti meg eredeti életterüket az igazi létezést, amelyre valójában születtek. És, sokhelyütt a világban, áldozatos munkával folyik, halálra ítélt fajok visszatelepítése, megmentése is. Nálunk például jól halad a túzokok megőrzése a jövőnek, újra láthatók szakállas saskeselyűk az Alpok légterében, hódok és hiúzok német földön, európai bölények Lengyelországban, dámgazellák Észak-Afrikában.
Csoda-e, ha mostanában mind gyakrabban eszembe jut az én esetleges visszavadításom is. Jó volna újra fiatallá (kezdetben fiatalabbá) lennem, nyugdíjasból ismét aktívvá, tevékennyé válnom, ha ismét osztana lapot az élet a szerelemben, ha fölfrissíthetném mosolytudományomat valamiféle gyorskurzuson. Sokan, őrült sokan vagyunk így ezzel, magamkorúak, mindkét neműek. Jobb sorsra érdemes bolygónk is örülne a mi tömeges visszavadításunknak. Javaslom, illő szelídséggel.
