Fenti címmel jelent meg nemrég az alábbi tárcám a Nők Lapja Korona című nagysikerű különszámában. Jó kedvvel, nagy kedvvel írtam. Vajon olvasták-e Londonban a Buckingham palota mai lakói?
Két család a Földünkön élő milliárdnyi közül. Az övék és a miénk. Történelme van mindkettőnek. Múltja, jelene és – higgyünk benne – jövője is. Két család, szerelmekkel, krízisekkel, fényekkel, árnyakkal, mosolyokkal, könnyekkel, reménnyel, csüggedéssel. Egyformák, nagyon és különböznek, nagyon.
Ötvenkét éve, hogy 1972-ben először jártam Londonban. Egy júniusi kora reggelen alig néhány méternyire jutottam a Buckingham-palotához. Amúgy, persze fényévnyi távolságban voltam a bent lakóktól. Ők épp hogy csak ébredezhettek, én pedig a semmirőllemaradni nem akaró, bámészkodó tömegturisták egyikeként bámultam befelé odakintről. Bejutni? Esélyem nem volt rá. Sokat tudtam róluk, a Windsor-háziakról, könyvekből, magazinokból, filmekből, a mindennapok híreiből, ők viszont semmit sem tudtak énrólam. Mirólunk. A családomról. Nem zavart, elfogadtam: ilyen a világ. Boldog voltam, hogy végre a közelükben lehetek.
A Windsor-ház – nálunk kevesen tudják – alig valamivel (mindössze 7 évvel) több 100 évesnél, és máig csupán öt uralkodót számlál. 1917. július 17-én alapította meg V. Görgy, Anglia akkor regnáló királya. Ezzel egy füst alatt lemondott a saját és családja korábbi német nemesi címeiről is, ráadásul meg is szakították kapcsolataikat a német rokonsággal. Az ok: Anglia és Németország hadviselő felek voltak a még javában zajló első világháborúban. A németek a Gotha G.IV nevet viselő repülőgépeikkel csak kevéssel azelőtt, 1917 márciusában kezdték meg London bombázását.
Százhét év mindössze! Nem kis büszkeséggel sietek leszögezni, hogy a mi családunk jóval hosszabb múltra tekint vissza az övékénél. Másfelől viszont nem titkolhatom, hogy ismertségben Windsorék kevéssel megelőztek bennünket. Legalábbis máig. Az enyéimben azonban érzek végre akkora potenciált, hogy előbb-utóbb eléjük kerüljünk ebben a rangsorban. E mellett határozottan leszögezem, hogy családilag már semmi haragot nem érzünk a Windsor-ház viselt dolgai miatt, melyekkel, mint tudjuk, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy végül veszítsünk abban a pokoli első világégésben. (Csak zárójelben: a másodikban is…)
Csupán a pontosság kedvéért: néhány hajdanvolt családtagunk részt vett az akkori harcokban, de messzire Londontól, az észak-olaszországi front lövészárkaiban. Az 1917. június 5-én végződő X. isonzói csata után, és az augusztus 18-án kezdődő XI. csata előtt, vagyis éppen azon az 1917. július 17-ei napon is, amikor a Windsor-ház megszületett.
Szomorú, a világ később sem sokat javult, sőt, kifejezetten romlott: mindössze 23 évvel később, 1940. szeptember 7-én a németek már újra bombázták Londont, és a Luftwaffe Messerschmidtjei nyolc hónapon át hozták házhoz a halált. Nem lehet eléggé dicsérni a Windsor-házbélieket, hogy az akkori uralkodó VI. Györggyel az élen a fővárosban maradtak, hogy osztozzanak a civil lakosság szenvedéseiben és tartsák benne a lelket. Családom valamennyi tagja mindmáig kalapot emel ezért előttük.
Ugyancsak meg kell említeni Coventry várost is, az ott 1940 novemberében pusztító, sok áldozatot követelő német bombázást. Egy későbbi angliai utamon, nem véletlenül, Coventrybe is elzarándokoltam. Megálltam a történelmi Szent Mihály katedrális mementóként meghagyott üszkös romjai előtt, káprázatos, modern utódja közvetlen szomszédságában.
És nagyjából ugyanakkor – a sors így hozta – az 1945-ös szörnyű angol bosszúbombázás áldozatául esett drezdai protestáns templom, a monumentális Frauenkirche évtizedekig ugyancsak emlékként meghagyott romjait is láthattam, elszorult szívvel.
Bombákat, százezerszám, ma is mindenhol gyártanak…
A Windsor-házról őrzött további emlékeim között előkelő helyen szerepel II. Erzsébet 1952 februári pompázatos megkoronázása (Filmhíradó, Dózsa Mozgó, Törökszentmiklós). A fekete-fehér felvételeket gyermeki fantáziám színesben láttatta.
Később, családom világ dolgaira szüntelenül kíváncsi tagjaival együtt már a tévéképernyőn, színesben is láthattam a királyi férj Fülöp herceget, aki többször is járt hazánkban, például szurkolhattam neki, amikor a brit csapat tagjaként versenyzett az 1978-as kecskeméti, majd az 1984-es szilvásváradi négyesfogathajtó világbajnokságon. Újabb jó pont ezért, visszamenőleg is, a Windsor-háznak. A már-már örökös trónörökös Károly herceg gyakori erdélyi látogatásait, házvásárlásait is osztatlan családi rokonszenvvel követtük (azóta már III. Károly királyként is ellátogatott oda).
Lélegzet visszatartva figyeltük II. Erzsébet emlékezetes, négynapos, hivatalos nálunk létét is 1993-ban (mosolyok), később pedig Lady Diana immár 27 év előtti, augusztusvégi tragikus autóbalesetét Párizsban (könnyek).
Olykor persze, már csak illendőségből is, családom tagjai viszontlátgatásokat tettek a ma már nem annyira ködös Albionba. Én például Skóciában is megfordultam, Edinburgh-ban, konkrétan. Eme utamnak, csakúgy, mint a hasonló többinek, nem igazán volt hírértéke, csoda lett volna, ha a királyi család értesül róluk. Ezúttal viszont nagy volt a kísértés, hogy Edinburgh -ból néhány órára átugorjak Balmolarba, a Windsor-háziak kedvenc nyári rezidenciájára, ám aztán fájó szívvel lemondtam róla, hívatlanul nem akartam a terhükre lenni. (Minden szimpátiánk ellenére engem is, feleségemet is – őt különösen– sokkolta volna, ha nagyhirtelen ők is csak úgy beesnének hozzánk: „Erre jártunk éppen, és nem akartuk, hogy készüljetek, Drágáink.”)
Enélkül is elmondható, hogy a két família útjai számos alkalommal keresztezték egymást, és valóságos csoda, hogy egyszer sem botlottunk egymásba.
Két család a milliárdnyi közül. Az övék és a miénk. Nemrég eltöprengtem: vajon cserélnénk-e egymással, ha úgy hozná az élet? Lehetséges? Lehetetlen?
„Vaksi” – ezzel a jelzővel illette egy helyütt a Sorsot Márai Sándor. E mellett „A sors olykor nem tudja, mit akar”…– tanultuk meg a Zerkowitz-dalból.
Azaz minden megtörténhet.
Ideje hát megtanulnom, mi a különbség a vajazó, az előételes, a halas és a főételes kések között, meg hogy soha nem vágok mások szavába mondat közben. És, persze, sürgősen felfrissítem az angolomat.
Nos, részünkről nem volna akadálya a cserének. Windsor Family, it’s your turn! – Windsorék, rajtatok a sor!