Két ízben is lebácsiztak engem tegnap Budapesten, gyors egymásutánban, a város két pontján, két különböző fiatal teremtés, egymásról persze mit sem tudva. Nem esett jól, noha mindketten segítőkészen, a tisztelet hangján szóltak hozzám. Fájt, akkor is. Eddig sem volt kétségem afelől, hogy az idő nem nekem dolgozik, mostantól ez már bizonyosság. Mindez arra késztetett, hogy fellapozzam egyik, lassan három éve született írásomat. „Akkor hát mi vagyok?” – ez volt a címe.Íme, némileg felfrissítve.
Voltam én már sok minden eddigi életemben. Kicsi koromtól mostanáig. Sőt, születésemtől. Sőt-sőt: korábbi életeimben.
Mert oly sok minden lehettem én már akkor is, az idők során. Például derék tulajdonosom halálakor végrendeletileg szabaddá lett rabszolga az ókori Rómában. Vagy 16. századi házitanító egy spanyol grand gyermekei mellett, az ő szellemi épülésük elősegítésére. Vagy, ad absurdum, kánkántáncosnő, a tehetségesebbek közül, Párizsban, akinek állítólag maga Picasso is önkívületben tapsolt több ízben.
De hogy a mostani életemre térjek. Megszületvén mindjárt tündéri kisbaba, „tiszta anyja”, „tiszta apja”, „tiszta postás” (na, azért az mégsem!). Fél év múlva már szavak nélkül is tökéletesen kommunikáltam, volt ott kérem testbeszéd, mosolydiplomácia, olykor hiszti, de az is intelligensen. Azért ez az „is”, mert minden más ténykedésem erről tanúskodott. IQ a köbön, mondták volna elfogulatlan szüleim, ha az IQ fogalma akkortájt már ismert.
Az óvodában (jelem: lázmérő) a dadusok főorvos úrnak szólítottak, tekintettel másik nembéli kortársaim iránti élénk és beható érdeklődésemre. (Magánrendelés a kert egyik kies zugában.)
Az iskolában tanáraim okostojásként emlegettek, sűrűn és egybehangzóan sóhajtoztak: „Bárcsak száz hasonló lenne, de őrült szerencse, hogy csupán egy van”. Kétségtelen, már sok mindent tudtam, nem egyszer azonban idegesítően és alaptalanul másoknál jobban…).
Később, immár középiskolásként (becenevem: Füles) inkább rendkívüli kreativitásommal és szervezőkészségemmel tűntem ki. Feltaláltam például a névsor szerint terjedő, majd három nap után gyógyuló náthát, igaz, ezt nem sikerült bevezetnünk az osztályban. A módszer világpremierjét bizonyos makacs, maradi szülők sikeresen meghiúsították.
Ezekben az években több leány szívét próbáltam meghódítani, kevés sikerrel, viszont sokat tanultam az életről: aki nekem tetszik, annak én nem tetszem, akinek meg én tetszem, nekem nem teszik. Ezt az örökigazságot azóta is meg-megtapasztalom, az okulás legcsekélyebb jele nélkül. Ráadásul egyre többen vannak, akiknek nem tetszem. (Hová lettél, szépérzék?)
Egyetemistaként mindenekelőtt pályatévesztett lettem (bravúrosan sikerült), erre már legelső vizsgaidőszakban fény derült, ám azután még öt éven át állhatatosan ragaszkodtam tévedésemhez, ami, ugye, emberi dolog. Öt év hosszú idő, szerelmek jöttek-mentek, egy időben inkább mentek (egyszer hopp, többször kopp), ami nem tett jót az önbizalmamnak, ám aztán, amikor egyikük-másikuk kezdett visszakéredzkedni, vége lett mentális mélyrepülésemnek. Ekkor kezdtem többet gondolni magamról a kelleténél. Nem szabadott volna, ma már tudom.
Később aztán úgy fordult az életem, hogy éveken át tanár úrnak szólítottak, egyik diákom még Párizsban is, amikor a Balzac-szobor mellett rám köszönt egy szép vakációs délutánon. (Tanítványaim máig szerte a nagyvilágban, Hanoitól Jászladányig.) Lettem aztán riporter, majd szerkesztő úr, író, elkövettem könyveket, tárcákat, interjúkat, jegyzeteket, krokikat, kabarétréfákat, lettem utóbbiak által keresztrejtvény-definíció, vízszintes 42: „Humorista, négy betű” – a nevem négy betűje. (Nagy személyes sikerem.)
Ja, és volt még ez a foci, több tíz éven át. Rúgtam sok gólt, Törökszentmiklóson, Szolnokon, Budán, Pesten, sőt az egyetemi tanárválogatott színeiben Drezdában is, Miskolcon is, ekkor egy újságban „szemfüles Münznek” tituláltak.
Közben pedig hívtak fiatalembernek (régen), apának (Marci fiam, mai napig)…
…drágámnak, szomszéd úrnak, doktor úrnak, ügyfélnek, Tisztelt Címnek… Emlegetnek apósként, nyugdíjasként, öreg szivarként. Hívnak mindmáig Münzinek – ez a legkedvesebb… Szólítottak már főnöknek is – az illető egy késkészletet próbált rám sózni az utcán. Nemrég megtudtam: IP címem is van. Legutóbb pedig egy gyógytornásznak a háziorvosom „értelmes férfibeteg”-ként ajánlott be. Hízelgő: értelmes, még inkább hízelgő: férfi. A beteget felejtsük el.
Most pedig az fenyeget, hogy bácsi leszek már, végérvényesen…
