Nyolcvanöt éves lenne ma, 1940. júniusának 23. napján született. Nézem a 65 éve készült filmfelvételt, és csodálom őt ma is. Wilma Rudolph, régi ismerősöm. Ez hencegésnek tűnhet, maradjunk abban, hogy régről ismerem. 1960-ban láttam először, valamelyik budapesti üzlet kirakatában, egy tévékészülék képernyőjén.
Róma, olimpia, a 100 méteres női síkfutás döntője. A „Fekete gazella” leiskolázza a mezőnyt, fölényesen első, úgy 10 másodpercnyi futással. Álomszerű, ahogy mozog, repül szinte. Csoda. Aranyérmet nyer 200 méteren és a 4×100-as váltóban is. (Azok után, hogy négyévesen, gyermekbénulás következtében megbénult az egyik lába, s még az is kétséges volt, járni tud-e majd valaha is. Kezelés kezelést követett sokáig, s tízéves korában tanulta újra a járást.)
E mostani videón ugyancsak csodálatos Vilma, immár színesben, a laptopom monitorján. Változás? Semmi. Egyedül én lettem öregebb.