Édes otthon címmel jelent meg egy korábbi szösszenetem öt évvel ezelőtt, 2020 őszén. Íme.
„126 éve, 1894 őszén szabadalmazták a blokkolóórát. Karriert futott be. A dolgozó beléhelyezte kartonját, ő meg rábélyegezte a belépés-kilépés idejét. Hol van az már! Beléptető kártyáink mondják meg, mely ajtókon kell belépnünk, hová szabad, hová nem. És létezik már rendszámleolvasó is, meg vénaszkenner, meg retinaszkenner, meg arcfelismerő, meg ujjlenyomat-olvasó. Elárulják, percre mennyit túlórázunk, mennyit dohányzunk, meddig esszük délben a rakott káposztát. Csakhogy. Jött ez a koronavírus, semmi nem állta útját. Nyomában mindinkább terjed a home-office, az otthon végzett munka. Nesze neked, vénaszkenner!”
Növekvő rosszkedvvel ma ezt fűzném hozzá. Igen, jött ez a koronavírus. Sajnos. És valóban úgy tűnt, hogy semmi sem áll az útjába. Áldozatok sokan, mindenütt a világon. Közben megérkeztek a vakcinák, hozták a reményt, ám hozták a kétkedést is. Voltak, aki olttattak, voltak, akik nem. Máig másként gondolkoznak az oltáspártiak és az oltásellenesek. A járvány csöndesült, majd megszűnt, (Vajon meddig?) A vita viszont velünk maradt.
Hányféle vírus jöhet még? Hányféle vakcina? Hányféle vita? És nem csak a vakcinák frontján. Emberek közt. Generációk közt. Másban hívők közt. Pártok közt. Országok közt. Hevesebben. Dühöngőbben. Gyűlöletté fajulva. Életre-halálra.
Tartok tőle.
Persze megjelenhet majd egy újabb vakcina is, amely állítólag segít majd leszoknunk bármiféle, késhegyre menő vitáinkról. Gyűlölködésről. Ám, félő, olaj lesz a tűzre. Benne is hisznek majd sokan, mások meg kívánják, pokolra. A majdani újabb, világjáró, gyilkos vírus pedig mindezt látván szomorúan visszafordul és eloldalog. „Reménytelen – legyint lemondóan. – Nincs már itt szükség rám. Megoldják, magukban.”
