Ma, pontosan 160 éve, 1866. július 10-én kapott szabadalmat a tintaceruza. Régi kedvencem nagy jubileuma, megünnepeltem méltóan. Nem először (és nem is utoljára) a mesterséges intelligenciát hívtam ehhez segítségül.
Nos, sok érdekességet megtudtam a tintaceruzáról. Mindjárt elsőként azt, hogy másolóceruzának, vagy kitörölhetetlen ceruzának is hívták. A szabadalmazás esztendőjének tintaceruzájához még ezüstnitrátot használtak tintaképző anyagként. A későbbi, 1870-es évekbeli modernebb változatnál már a grafit és az agyag mellé vízben oldódó, intenzív lila nyomot hagyó anilin festéket (például metil-ibolya) kevertek. E másolóceruzákat copying pencil névvel illették, és többek között a dokumentumok másolhatósága miatt fejlesztették ki őket.
Elégedetten állapítom meg újra: lám, sohasem késő, újabb ismereteket szereznem. Másfelől viszont alkalom ez arra is, hogy ismét elszomorítson az évek fékevesztett rohanása. Boldogult kisiskolás koromban kötöttem ugyanis barátságot a tintaceruzákkal. Nem tegnap… És, mennyi, de mennyi évvel később a dokumentumok másolhatóságát mostanság szolgáló megoldásokkal élek magam is. Élnék, jobban mondva.
Bezzeg annak idején! Szívem szép, akkori választottjai: Évik (ketten voltatok), Zsuzsi és Rózsi, tanúsíthatjátok a nektek küldött szerelmi vallomásaimat tintaceruzával vetettem papírra.
Érthető, érzéseimet mindannyiszor kitörölhetetlennek (indelible), öröknek véltem-ígértem-reméltem. Naiv voltam. Akkor is, azóta is. Többszörösen.
Drága jó tintaceruza! Immár sms-t küldenék. Ha volna miért. És volna kinek.
