Látom a fotódat az interneten. Alatta betűk, szavak, mondatok. Életrajzod, Életed rajza, Feri.
Rajz… Rajzok… Teremtett csodáid… Egyszeri voltál, megismételhetetlen. Ez a voltál a legkevésbé sem illik hozzád. Mert egyszeri vagy és megismételhetetlen. Az is maradsz.
Egyedülálló, páratlan maradsz, igen. Művészként egyike a legnagyobbaknak, emberként a legszerényebbeknek, a legderűsebbeknek, a legkedvesebbeknek. Barátként a barátoknak. És kollégaként a kollégáknak, Ludasbéli baj-társaidnak, ahogyan bennünket rendre emlegettél. Szerkesztőségünkben kevésbeszédű, ám sokatmondó voltál. Érthető, beszéltek helyetted a rajzok. A rajzaid. Filmbéli figuráid.
Nemrég, néhány hete lettél kilencvenöt éves. Ennek apropóján köszöntöttelek itt, a blogban is. Ekként fejeztem be: „Miénk vagy, tiéd vagyunk. Mindannyian.” Nem sejthettem, hogy hamarosan újra írok majd rólad…
Visszakeresem a telefonomban: egy hónapja sincs még, hogy augusztus 26-án, kedden, este hét után beszéltünk legutóbb. Fölhívtál, hogy elmond: elment Marika, feleséged, hetven esztendőnél is hosszabb ideig igaz társad. Sírtál. Ismertem őt is, nem találtam szavakat vigasztalásodra. Kértelek csupán, vigyázz magadra, Feri. „Szervusz, Andriskám” – köszöntél el. Örökre – mostantól tudom.
Kevesebb mosoly, derű, emberség vár ránk nélküled, ebben a boldogtalan világban.
