Fenti címmel nemrég jelent meg ez az írásom a Meglepetés magazinban. Íme:
Eszembe nem jutott volna, hogy ma találkozhatom Jupiterrel. Pont ma. Személyesen és váratlanul. Estére jár már, szokott sétánkra megyünk Agárdon, Milla kutyámmal, finom az idő, illő egy ilyen várva várt tavaszhoz. A tó felé vesszük az irányt, jól döntünk, ám ez csak később derül ki, amikor valóban összefutunk a Jupiterrel. Utóbb sorsszerűnek könyvelem majd el a történteket. Hogy miért pont akkor kerekedtünk föl és miért éppen arra.
Néhány perc után érünk az ismerős ház kapujához. Meglepetésre kis csoport gyűlt össze ott, gyerek, felnőtt, sőt immár kutya is, Millámnak köszönhetően.
Mert megállunk, meg ám, mivel egy háromlábú állványon megpillantjuk a távcsövet, szép, formás, öröm a szemnek. Mellette egy egyszerű háztartási létra, úgy is, mint a nem mindennapi látnivaló segédeszköze. Nem gondoltam volna, hogy kisvártatva magam is ott állok majd az alsó fokán, s a távcsővel kémlelem az eget. A ház ifjú asszonya ugyanis engem is megkínál a Jupiter látványával. Közben az ugyancsak ott álló rokonszenves férfiember – vélhetőleg egyszerre férj-távcsőtulajdonos-amatőr csillagász – segít a létrára. Másik kezével egyúttal Milla pórázát is átveszi tőlem.
És akkor meglátom magát a Jupitert! meglepően nagynak mutatja magát, fényes, kör alakú, szép, tiszta kontúrokkal. Két oldalán három parányi pislákoló csillagocska. Kérdésemre kiderül: a Jupiter négy nagyobb holdjából hárommal is van alkalmam találkozni. Kis híján majdnem mondom a nevem, zavaromban, mintegy bemutatkozásként, ám aztán visszafogom magam, Jupiternek ezért nyilván megvan a véleménye rólam… Végül – miután a létráról lesegítenek – visszakapom Millácskát. Büszkeséggel tölt el: egyetlen lépcsőfok is elegendő volt arra, hogy kapcsolatba léphessek a híres Jupiterrel. Más kérdés, másoknak ez létra nélkül is sikerült…
Ezek után illendően megköszönöm, hogy a Jupiterrel randizhattam, mondván, mennyire hálás vagyok, amiért még életem első nyolcvan évében sor kerülhetett erre.
Hazaérvén, a sürgető tudásvágy okán azonnal az internethez fordulok. (A vacsora-vezérelt Milla tüstént a tálkájához veszi az irányt…)
Nos, újdonsült barátom, Jupiterről hamar kiderül, hogy az ötödik bolygó a Naptól, a legnagyobb a Naprendszerben, tömege két és félszerese bolygókollégái együttes tömegének. A harmadik legfényesebb égitest az éjszakai égbolton. Főként hidrogénből áll, de héliumból is rendesen ellátott. Különleges látványossága a Nagy Vörös Folt, egy gigantikus vihar, amit mi, Földlakók már a 17. században megfigyeltünk. Mostanra azt is jól tudjuk, hogy összesen 91 holdja van a Jupiternek, aki pályája legtávolabbi pontján alig 965,6 millió kilométeres távolságra jár mitőlünk, közelebbről Agárdtól. Sőt, egy engem érintő adatra is bukkanok: 2022. szeptember 26-án – 59 év óta először – pályája legközelebbi pontján rendkívüli közelségbe, csekély 590, 6 millió kilométernyire került a Földtől. (Lehet, a jó Jupiter épp engem akart meggratulálni, hiszen épp szeptember 26-án születtem.)
Este, elalvás előtt már ott vagyok gyerekként, újra, Törökszentmiklóson. Valahai szomszédunk, Pató bácsi jut eszembe. Több okom van csodálni őt. Ezermester ugyanis, fajátékokat készített nekem, mostanra pedig egy kis távcső is kikerült a keze alól. Kertünkben büszkén be is mutatja nekünk. Drága nagymamámmal belenézünk, s karnyújtásnyira kerül hozzánk a református templom tornya, a rajta körbefutó erkély. A tűzőrség onnan láthatná, ha valahol lángok csapnának föl a városban. Ez megnyugtat engem, hiszen, ha én innen látom a tornyot, minket is látnak onnan. Igaz, előírás szerint mindenkor teli van tűzoltásra szolgáló vízzel a barackfánk melletti hordó, de sosem lehet tudni. Akkori, Mackó névre hallgató kutyám is ott sertepertél mellettünk, Pató bácsi távcsövénél.
Mackó és Milla. Köztük egy élet. Az enyém. Év, év után, az a bizonyos nyolcvan. Több is valamicskét, mert ott, abban igéző márciusi estében, hangyányit fiatalítottam magam.
