Fenti címmel jelent meg új írásom a Nők Lapja húsvéti számában. Nem egyes szám első személyben mesélem el a történetet, pedig megtehetném, hiszen velünk történt, rólunk, rólam szól. Örömömre már egymás után érkeznek a levelek, telefonhívások.
Ott áll a férfi a modern kórházépület hatalmas aulájában, és hallgatja a zenét. A zongoraszót, megbabonázva. Azon kapja magát, hogy a máig világsláger rég hallott magyar szövegét keresgéli emlékezetében, és rakja össze, szavanként szinte.
Midőn… Havannában… hajóra… szálltam… én…
Ketten játszanak együtt a zongorán. Egy nő, egy férfi, pulóveresek, egyszínűben egyikük, keresztcsíkosban a társa.
…és…lágy…búcsúszóval…senki…se…jött…felém…
Hallgatják sokan a játékukat. Többen székeken ülve, néhányan állva. Megállva. Ők utcai ruhában, a könnyelműbbek vékonyabban, az óvatosabbak melegebben öltözve, nem bízván a koraszülött tavaszban. Okkal, tengerről érkező, erős szelet hagytak odakint. Szeretteikhez jöttek nyilván, látogatni. Kevéssel távolabb betegek csoportja, köntösben, papucsban, néhányuk tolószékben, egyikük hordozható, most is működő infúzióval.
…Egy…árva…kis…galamb…mellettem…felrepült…
Ő maga távozóban volt már, együtt a feleségével és fiával, amikor felfigyeltek a zongoraszóra. Megálltak, anélkül, hogy erről egyetlen szót ejtettek volna. És hallgatnak most is, a nyilvánvalóan rögtönzött, spontán hangverseny bűvöletében.
…csodás…utamon…csak…ő…kísért…egyedül…
Mögöttük is van egy rendhagyó beteglátogatás. Szokatlan, mert a „beteg” mára már nem beteg. Hála az Égnek, egészséges újra. Készíti éppen otthon a vacsorát, hármójuknak és saját magának. Sok hónapja már, hogy itt esett át azon az életmentő, nagy műtéten. És ide járt be utána sok-sok héten keresztül a kemoterápiára is, a hosszú utókezelésre, a kontrollokra. A koros szülők mostanra tudtak csak eljutni ide, így utólag, majdhogynem egyenesen a reptérről. Jöttek egyfajta tisztelgésre, hogy köszönetet mondjanak a menyük életéért e barcelonai kórháznak, orvosoknak, ápolóknak, falaknak, ajtóknak, kilincseknek. Mindenkinek és mindennek. Látni, csodálni az épületet, kívül-belül. Érezni a levegőjét.
…Ha… ablakodra…suhanva…száll…egy…galamb…
Igen, nemrég jutottak el arra a pontra, hogy a menyüknek már csak háromhavonta kell kontrollokra járnia. Feltámadás. Vár még rá hamarosan egy kisebb korrekciós műtét. A bérelt lakásban, ahol laknak, az egyik polcon ott látni még a fehér, polisztirol parókatartó fejet, immár paróka, parókák nélkül. Igazából nincs és nem is lesz szükség rá ezentúl. Maradt, maradhatott mégis, mementóként, igazán megszolgálta.
…simogasd…csókold…mintha…én…lennék…ott…magam…
…Tartsd…minden…jóval…szerelmes…szóval…szegényt…
…hisz…ő…viszi…el…árva…szívedbe…a… reményt…
Ők meg itt állnak most, mindhárman, másokkal együtt e páratlan hangversenyteremben. A kórházban, ahol zongora szól az aulában. Amelyen éppen most játszik ez a két ember. Pont e régi-mai slágert. Mi is a címe? Jaj, ez a megcsappant memóriája… Megvan! La Paloma! A galamb. Igen, végre már arra is emlékszik, hogy Vámosi János énekelte Záray Mártával otthon, annak idején. Rég volt nagyon.
…Szerelmem…légy enyém…szívedet…kérem…én…
…csak…gyere…vélem…aranyos…lélek…oda…hol…élek…én.
Indulniuk kell haza, emlékezteti őket a fiuk. Kihűl a vacsora, az pedig, mondja, áhítat ide, áhítat oda, némi mosolyszünettel járhat.
Utolsó pillantás a zongorára. Már egy fiatalember játszik, pulóverben ő is.
Másodnap kora reggel száll fel a gépük. Hosszú percekig repülnek még a tenger fölött. Madártávlat: aprócska hajók a hatalmas vízen. És egy dallam, a megidézett szöveggel, végig, hazaúton: „Midőn Havannában hajóra szálltam én…”