Ketten vannak. Két jóbarátom. És jó barátai egymásnak. Iskolatársak voltak hajdanán, alap- majd középfokon. Hajdanán? Nem túlzás ez? Hát nem. Hiszen ez az én két jóbarátom most hetvenéves. De nem ám együtt, hanem külön-külön. Hetven egyikük, és hetven másikuk, néhány nap differenciával. Összesen tehát száznegyvenek. Jóbarátok lettek már vagy hatvan éve. És mindmáig azok. Ez azért, valljuk meg, nem akármi napjainkban. Nem állt közéjük évek hosszú sora. Rivalizálás, irigység, karrier- vagy egzisztencia-okokból. Világnézeti alapon. Csajok, később feleségeik miatt. Távol állt tőlük a kevélység. A hazudozás. Távol a szerelemféltés. És távol az ígyszeretlekúgyszeretlek érzelgősség. Egyszerűen csak szeretik egymást. Számíthatnak egymásra. Bánatban. Örömben.
Nem ragozom tovább: barátok, a szó igaz értelmében.
Folytassátok, Gábor, Tibor! Indul a második hetven évetek.
