Kegyetlen szél dühöngött ma, különösen estefelé, amikor Millával sétálni indultunk. Voltaképpen megvolt az előzménye. Két nappal ezelőtt már télnek mutatta magát a tél, olyannak, amilyenek gyerekkoromban voltak, ezúttal, ha hóval nem is, faggyal annál inkább.
Ezen okból már tegnap este is az igazi télikabátra cseréltem az elmúlt hetekben is jól szolgáló könnyebbet. Kevés lesz ez most, gondoltam, és a következő enyhülés eljöveteléig némi szabadkozás kíséretében az előszobafogason hagytam a szellősebbet. Van már annak nyolc éve is tán, vagy még annál is régebben, hogy egy pesti rutibutikban barátságos áron megvásároltam őt. Fekete, sárga a bélése, mára már ez is, az is viseltes, a cipzárja rég elromlott, gyárilag elhelyezett patentféleségekkel kell nála elérnem, hogy a hideg levegőt kívül tartsa. Sikerülget, többé-kevésbé.
Olyan tehát, amilyen, de ki merem mondani: szeretem, annál is inkább, mert annak idején, a boltból kihozván egy meccsjegyet találtam a zsebében. Előző gazdája nyilván Bayern-meccsekre vihette magával. A Bayern München tartósan az európai csapatok élvonalában van, mondhatni örökös német bajnok, ezért aztán nem kis büszkeséggel hordtam és hordom mostanság is második tulajként ezt a sok gólt látott kabátot.
Most tehát, Bayern ide, Bayern oda, időlegesen kivontam őt a forgalomból mert, mint említettem itt, az agárdi végtelen mezőkön szél jár (lásd: Poljuska), a konkurencia kétségtelen melegebb. Igaz, ő sem mai darab már, a címkéje hetykén hirdeti: Konfekcija Varaždin, Made in Yugoslavia.
Hangulatom hirtelen fölível, hiába tépázza a szél. Lám, Jugoszlávia rég megszűnt létezni, én meg még mindig megvagyok, és kabátilag is bizakodva nézhetek a jövőbe.
Poljuska
