Restancia: utólag teszem a blogban is közzé ezt a július 25-én a Meglepetés magazinban fenti címmel megjelent írásomat. A nyarak rendre elköszönnek, a sóhajok – tapasztalatból tudom – velünk maradnak.
– És felhívott? Nem mondod!
– Fel. Harmincöt év után.
– De honnan tudta a számodat?
– A tudakozóból, nyilván. Nem vagyok titkosítva. Minek?
A kertben ülnek, szemben egymással. A kis nyitható-csukható faasztalkán szúnyogriasztó spirál füstöl-parázslik. Jusztina és Zsóka. Egykori osztálytársak a gimiben, ősrégi barátnők, ám fiúügyekben vetélytársak. Ketten, kifejezetten kétfélék. Jusztinának igézően szép pofija volt annak idején, mindenkor ápolt barna frizurája, emellett jobbnál-jobb cuccokban villogott, teheti, mondták rá nagyszámú irigyei, hiszen a külföldi rokonoktól csomagokat kapnak szünet nélkül. (Hol voltak még akkor a rutibutikok…) Csoda-e, ha ő lett a Suliszépe, ma lájközönt kapna, nem kérdés. A kétblúzos, egykardigános Zsóka viszont az egyik környékbeli faluból vonatozott be a megyeszékhelyre nap mint nap, onnét hozta a mosolyát, jóisten, micsoda mosolyt! Hódított ő is, csak merőben más módon.
Esteledik a kánikula enged valamelyest szorításából. Vagy csak úgy érzik, mert ezt remélik.
– Engem a fészbukon találnak meg, akik akarják – jegyzi meg Jusztina. – Sajnos mind kevesebben.
– Na ja. Fészbuk. Haladsz a korral, Juszti. Nem úgy, mint én.
Zsóka sóhajt, nagyot, de nem is veszi észre. Napi rutin.
– Szóval telefonált neked a Géza. Ennyi év után. És hogy van?
– Nem részletezte.
Jusztina nem hagyja ennyiben. Gézát ő is ismerte régről, sőt volt is köztük egy futó kis liezon, még diákkorukban. Hol van az már… A diákkora, Géza, és a többi Géza.
– Akkor mit mondott?
– Hogy szeretné megköszönni… szóval szeretné megköszönni, hogy szerethetett engem. Ezt mondta szó szerint.
– Nem semmi ez az ember! – Jusztina azon kapja magát, hogy egyszer csak irigyli Zsókát. Amúgy szeretettel, ha ez egyáltalán lehetséges. – És te?
– Meghatódtam.
– Várj csak! Harmincöt éve még javában élt Zoltán. Valóban szerethetett téged a Géza? Szabad volt neki?
Zsóka úgy dönt, nem jön zavarba. Juszt sem. Ma már lehet őszinte. Igen, szerethette őt Géza. Mert ő viszontszerette. Három év volt. Három az életéből. A legfontosabb három. A legtitkosabb. Voltaképpen az egyetlen nagy titka.
– Szerethetett, Juszti. Szerethetett.
– Döbbenet. És én erről semmit nem tudtam. Még csak nem is sejtettem. – Jusztina vált. Irigyből átmegy sértődöttbe. Aztán kíváncsiba. – És most mi lesz?
– Hogyhogy mi lesz?
– Kettőtök között.
– Mi lenne? Mi lehetne? Ez a vonat elment. Géza idősotthonban él, innen nyolcvan kilométerre. Nekem meg itt van ez a kert. A mindenem. Ezzel a hintával meg a csúszdával az unokáimnak.
– Akkor, szívem, marad a nosztalgia. És a telefonok. Legközelebb majd harmincöt év múlva…– gonoszkodik Jusztina.
– Dehogy. Hív a jövő héten. Újra. Megígérte.
– Merthogy te kérted, ugye… Hát sok boldogságot, Zsóka!
A változatosság kedvéért Jusztina sóhajt ezúttal.
