Újabb mulasztásom: ez az írásom is a Meglepetés magazinban jelent meg, pontosan egy héttel ezelőtt. Visszavadulnék változatlanul.
Sokat olvasok mostanság a visszavadításról. Nem véletlenül. Sorskérdés ez, gondolom, szárazon és vízen, vad, érintetlen területek, természetes fás térségek, szavannák, lápok arányának növelése, folyók kiszabadítása betonbilincsükből, hogy mindez megmentsen minket a világunkat fojtogató széndioxid egy részétől, fékezve a már-már katasztrofális klímaváltozást. Segítené Földünk fajgazdagságának megmaradását is, fokozatosan visszahódíthatnánk (visszavadíthatnánk) bolygónkat.

Olvasok tehát, okosodom. E globális felszabadító hadművelet része az állatok visszavadítása. Emberközelben, fogságban világra jött-nevelkedett vadak eljuttatása természetes közegükbe, célszerűen, módszeresen, lépésről lépésre. Orángutánokkal, oroszlánokkal, tigrisekkel, különféle madárfajokkal ismerteti meg eredeti életterüket, az igazi létezést, amelyre valójában születtek. És, sokhelyütt a világban, áldozatos munkával folyik halálra ítélt fajok visszatelepítése, megmentése is. Nálunk például – nagy örömömre – jól halad a túzokok megőrzése a jövőnek. Meglehet, ők maguk sem tudják, hogy a legnagyobb egybefüggő európai udvarló- és fészkelőhelyük éppen hazánkban van. Főként a Körös–Maros Nemzeti Parkban, Dévaványa közelében, az ottani túzokrezervátumban fordulnak elő.
És – örömködöm tovább – újra láthatók szakállas saskeselyűk az Alpok légterében, hódok és hiúzok német földön, dámgazellák Észak-Afrikában.
Külön fejezet az európai bölényeké, Lengyelországban. Ott található a híres Białowieża-erdő. Bioszféra-rezervátum, maga a csoda, kontinensünk legnagyobb, síkvidéki lombhullató és vegyes őserdeje, 1921 óta védett, sok-sok állatfaj élettere.

Nézem az interneten: mások mellett a gímszarvas, az európai őz, a vaddisznó, a hiúz, a szürke farkas, a róka, a nyest, a borz, az európai vidra, a hermelin, az eurázsiai hód és számos denevérfaj menedékkel és táplálékkal is szolgáló otthona. Százhúsz madárfaj költ ott, köztük a haris, a rétisas, a fehér gólya, a vándorsólyom és az uhu. Társbérlőjük az igencsak veszélyeztetett európai bölény is, immáron 800 példányosra gyarapodott, szabadon élő állománya a legnépesebb a világon.

Csoda-e, ha mostanában mind gyakrabban jut eszembe az én esetleges visszavadításom. Most is, ahogy éppen sétálok az agárdi parkerdőben. Kisebb erdő ez, mint a białowieża-i-rengeteg, de karnyújtásnyira van, mondhatni lábközelben. (Hogyan is szól egykori Ludas-beli kollégám, Peterdi Pali kocogásra buzdító, örökbecsű szlogenje? „A láb mindig kéznél van.”) A parkerdőnek remek a futópályája is, hossza 1200 méter, rendszeresen róvom rajta a köröket. Amint említettem, csupán sétasebességgel, az energiámból futásra már alig-alig futja.

Vigaszképpen: hű ebem, Milla sokat tesz azért, hogy kondíciómat legalább ezen a szinten tarthassam. Séta tárgyában rendelkezésemre áll minden áldott nap, reggelente és esténként, igaz, vele csak más tájakat járhatok be, hiszen az említett parkerdőben ő és négylábú kollégái nem kívánatosak, akadályoznák a kocogókat. És ha már szóba került, nos, neki egyáltalán nincsenek visszavadulási vágyai, köszöni szépen, jól érzi magát a bőrében, úgy ahogy van. Érthető, megvan a napi betevő falatja (falása), ugyan egyfolytában jelzi, vevő lenne ő többre is. Amúgy viszont, minthogy nemrég átvette tőlem a falkavezérséget, alapjában véve elégedett, kutya baja, bolond lenne ebből bármit kockára tenni.
Azonban én, ahogy említettem, igenis, szíves-örömest visszavadulnék. De jó is volna! Újra fiatallá (kezdetben fiatalabbá) lennem, nyugdíjasból ismét aktívvá, a régi tevékennyé válnom, ha ismét osztana nekem lapot az élet a szerelemben, ha fölfrissíthetném mosolytudományomat valamiféle gyorskurzuson. Sokan, őrült sokan vagyunk így ezzel, magamkorúak, mindkét neműek. Szerintem, jobb sorsra érdemes bolygónk is örülne a mi tömeges visszavadításunknak.
Javaslom is, egyelőre illő szelídséggel…