Korán ébredtem ma, konkrétan négy órával éjfél után. Próbáltam visszaaludni, nem sikerült. Feladtam egy órányi küszködés után, léptem a laptophoz, és kincsre bukkantam (ki korán kel, aranyat lel).
Egy dalra találtam, amely Federico Garcia Lorca, Andalúziában született spanyol költő, drámaíró verse nyomán született, s a Llagas de Amor (Szerelem sebei) címet kapta 1935-ben, alig néhány hónappal azelőtt, amikor a költőt meggyilkolták.
A Szerelem sebei Garcia Lorca híres Sonetos del amor oscuro (A sötét szerelem szonettjei) kötetében található.
A dal zeneszerzőjére nem sikerült rábukkannom, mert az illető vers többeket is megihletett.
Amihez viszont nem férhet kétség: ezt az én ma hajnali varázslatomat Pátkai Rozinának és hasonlóképpen ragyogó zenésztársainak (Rohmann Ditta, cselló, ifj. Tóth István, gitár) köszönhettem.
Köszönöm is, nagy-nagy hálával.
Íme:
A vers, Somlyó György fordításában:
Szerelem sebei
Ez a fény, ez a tűz, amely eléget.
Mind körülöttem csak e szürke tájék.
E szorongás – égért, percért, világért.
E kín, hogy egyetlen eszmét megértsek.
Ez a véres könny, mely már csak kiégett
lantot díszít: csatakos fáklyalángét.
E tenger, mely súlyával szinte rámlép.
E skorpió, amely szívembe fészkelt –:
szerelem-füzér, sebesültnek ágya,
hol álmatlanul álmodom, hogy itt vagy,
beesett mellem romja közt tanyázva;
s törekszem bár a bölcsesség csúcsára,
szíved engem nagy széles völgybe buktat,
hol bürök nő s vágy keserű tudása.
Holnap is korán ébredek? És vajon milyen igézetre?