Néhány napja, gyereknap-közelben fenti címmel jelent meg újabb írásom a Meglepetés magazinban. Gyereknapokról elmélkedtem hát, gyerekünk napjairól – voltaképpen minden nap gyereknap minálunk, amióta ő megszületett. Máig így van ez, pedig már rendesen negyven fölött jár, és jó ideje szerepcsere is történt minálunk. Fordult a kocka. Íme, a történet.
Gyereknapok… Marci fiunk jövetelével jelentek meg nálunk a családban, mondhatni, abban a pillanatban születtek ővele. (A magunk gyerekkorával úgymond saját jogon szerzett gyereknapjaink jó szüleink halálával rég megszűntek létezni.)
Szóval, Marcink születésével kezdve minden nap gyereknapnak számított és számít máig a családban, valamennyi hétfő és valamennyi kedd, a szerdák, a csütörtökök, kivétel nélkül, az összes péntek, szombat, a vasárnapokról már nem is beszélve. És persze az ő gyereknapjai a mi szülőnapjaink is lettek egyben.
Elindult hát újszülöttünk ismerkedni a világgal. A világ pedig ismerkedett vele. Ott a kórházban, az őt életbe segítők, édesanyja természetesen, könnyekkel, apja (szerénységem) ugyancsak meghatottan, férfimód leplezve. Majd, pár nap múlva következett a bajszos taxis férfiú, aki hazahozta őt a kelenföldi panelbe, és ott mindjárt a szomszéd Akár néni a földszintről. Másnap a doktor bácsi, akit nem lehet elfelejteni, a derűjét, meg a csuda popsikenőcsét, amit az ő receptjére külön készítettek el a patikában.
Aztán jöttek a gyereknapok, egyik a másik után, örömnappalok és kevés felnőttalvással zajló éjszakák.
Marci igencsak kommunikatívnak bizonyult, beszélt a mosolya – nincs is szebb mosoly a gyermeki mosolynál. Beszéltek szemei, moccanásai, később, viszonylag hamar a szavai is, szókincse roppant gyorsan gyarapodott. Alig kétévesen, például már e szavakkal segítette némileg ügyefogyott apját. „Le szoktam fekszeni.” (Amúgy esti fürdetésspecialista voltam, ám pelenkázásban csak ritkán vitézkedtem.)
Már akkor is logikusan gondolkozott Marci, a kettős tagadást nem állhatta, a „Senki sem jött” „Senki jött” volt nála. és „Három szék” helyett ezt mondta: „Három székek”, miként az angolok, németek, franciák, mások. (Apropó, angolok! Megérezhette tán, hogy huszonévesen Oxfordban ösztöndíjas lehet-lesz majd… Ezt nem dicsekvésből, csak úgy mondom, amúgy, persze, dagadó kebellel.)
Ezen kívül, ugyancsak nagy logikával megreformálta a Piroska és a farkast is. Ekképpen mesélte: „És akkor a farkas bekapta a nagymamát… aztán kiköpte a hálóingét…” Világos: farkasék nem esznek hálóinget. Ezt nem tudni!
Emlékezetes Marci-nap volt az is, amikor óvodás évei második reggelén e szavakkal állt meg a kapuban: „Most már erről is le kell szoknom…” És ünnepélyesen kivette hüvelykujját a szájából.
(Tanúsíthatom, máig nem szopja az ujját. Még titokban sem. Immáron 44 éves.)
Sokirányú érdeklődése volt a mi fiunknak. Különböző tervei, egyidőben. Megesett, hogy „Egyik végén katona, másik végén focista” vágyott lenni. Máskor geológus. Csillagász. Fagylaltozót kívánt nyitni négy társasház közös kertjében. Emellett vissza-visszajárt az ősemberek közé. Foglalkozott mamutok ellen is hadra fogható kőfegyverek készítésével. Tanulmányozott barlangrajzokat. Utóbb – mint oly sok kortársa – szerelembe esett a komputerekkel. Viszonylag korán programokat is írt már, és folyamatosan okított engem. „Tudod mi a te bajod, apa? Az, hogy nem érted a dolgok lényegét.” „Ezt már a múlt héten elmagyaráztam neked. Háromszor.”
Gyereknapok… Ballagások, újabb és újabb sulik sora. Szerelmi szimptómák.
És a Baj. Betegség, riadalom, Hónapok várólistán. Majd a műtét. Előtte rohammentővel az éjszakában. Születésnap – másodízben. Föllélegzés. Gyógyulás. Esküvő. Boldogság.
Rohanó évek. Csupa-csupa gyereknap és nekünk, szülőknek, ugyanannyi napja. Aggódás mára is maradt, csak más a szereposztás: ő teszi miértünk. Telefonok, e-mailek. Zoom. Látjuk őt, lát bennünket. Halljuk, hall minket. Közel vagyunk – fájó messzeségben.
Mit együnk, mit ne. Mikor mit vegyünk fel. Mire gondoljunk, mire ne, hogy a depressziót megússzuk. Dorgálások. Már megint kimerészkedtünk az ónos esőbe! És újfent nehezteltünk őrá a legutóbb kapott letolásunkért, tudhatnánk, lássuk be, értünk haragszik, nem ellenünk.
Fordult hát a kocka. Az élet ilyen. És megtapasztaljuk nap mint nap: nincs nagyobb szigor a gyermeki szeretetszigornál.
